Az oktatás kérdésének, sőt a tudományos intézmények helyének, szerepének, nem szólva a kultúrára szánt pénzek kérdésének  felmerülése azt is jelzi, hogy a köztudatban még nincsenek a helyén alapvető dolgok: nevezetesen, hogy egy-egy szellemi irányultságú diplomás, sőt mondhatni értelmiségi életpályának / a kettőt meg szokták különböztetni/, mik a velejárói, életmódbeli, magatartásbeli, mondhatni az emberi személyiség egészéből is következő kísérői és követelményei. Pl. hogy a diploma megszerzése nem végcél, csak belépő egy bizonyos szellemi pályához, a felvállalt irányban, és ez állandó szellemi továbbépítkezés, tájékozódás, akár alkotás követelményét és vállalását is jelenti, ehhez a politikai-szellemi szabadságon túl kellő személyes körülmények, magány, könyvek /folyóiratok, technikai eszközök, íróeszközök is, ezekre jövedelem is szükségeltetik/ mindezt is beleértve, a szellemi kapcsolatokat sem lehet az internettel pótolni. Mindezt sajnálatos módon, nem feltétlenül vette tudomásul egy-egy politikai rendszer illetve kormányzat, ami elsikkadáshoz, kudarcérzéshez, olykor személyes tragédiákhoz is vezethetett, vezethet ma is. Kár úgy felvetni egyes égető problémákat, hogy nincs kifejtve hozzá az összes, kapcsolódó kérdés, vagy mert azt feltételezik, hogy ez a köztudott dolgok közé tartozik /nem egészen így van/, vagy azért mert bizonyos tartalmi kérdésekben nincs egyetértés, és csak a megfogható, munkalehetőségeket lehet felvetni, amik persze az életlehetőségeket is érintik, de bizonyos, éppen a jelenlegi politikai rendszer lényegét érintő tartalmi kérdésekbe jobb nem bonyolódni a nyilvánosság előtt. Ezt olvastam ki az oktatási rendszer elleni tüntetésekről szóló híradásokból is. Így viszont éppen a lényeg vész el, s nem lehet csodálkozni, ha a tiltakozás kifullad, a kormányzati reagálás végső soron éppen az összes további tiltakozás ellehetetlenítését és gúzsbakötését jelenti. Az értelmiségi közvélemény /az ún. mezei értelmiség is/ akkor tudott volna az egészhez hozzászólni, ha világosan látja, miről szól a túlterheltség, hány tantárgy, milyen változatokkal, különös tekintettel a világnézeti szempontból fontos tárgyakra -irodalom, történelem,állampolgári ismeretek-, milyen tankönyvek, tartalmiság ezekben, amik a jövő nemzedék oktatása szempontjából fontosak, vannak előírva, mik a kifogásolható részek, felfogások, miért rossz a koncepciójuk, ha túlzsúfolt a tananyag, mi van benne és mi az ami a tanárok szerint kihagyható, mi felel meg az életkori sajátosságoknak, milyen tantárgyak maradnak el, és miért. Van-e szakkörökre lehetőség, van- e a tanároknak önképzésre, tájékozódásra ideje és lehetősége, ami nem merülhet ki egy-egy rövid "fejtágítóban", és van-e lehetőség kulturális élményekhez jutáshoz, ami a mindennapi élet része kell, hogy  legyen, nem szólva a politikai tájékozódásról. Nyilván a tankönyvek szimpla felmondásáról mégsem lehet szó, még ha a politikai hatalom ezt várná is el. Szórványosan, véletlenül hallottam, olvastam abszurd esetekről tankönyvekkel kapcsolatban, legyen az egyoldalú egyházias szemlélet, sőt ilyen jellegű történeti beállítás is. Mindenesetre figyelemre méltó volt, hogy volt, amit a felkészült történész, akadémikus nem tudott vállalni. Éppen ez az oldal lenne, ami a mostani rendszer lényegével függhet össze, és furcsa módon éppen ez sikkadt el a kezembe jutott sajtóban, híradásokban. Ezért tudta a kormányzat úgy kezelni az egészet, hogy itt csak munkabér- és munkaidőgondok vannak, szakszervezeti követelések. Elveszett a többi. Ha nincs közvetlen tapasztalata valakinek az oktatásról, nincs mihez hozzászólni, nincs mit kritizálni, támogatni. Ezért volt módja a hatalomnak "ki kicsoda"kérdésekbe is fullasztani már az elején az egészet, ezzel mintegy "tematizálni" az ellenzéki reagálásokat a sajtóban is.

Általában megfigyelhető, hogy nem elég árnyalt a demokratikus ellenzék vitamódszere, nem járják körül sokszor a vitatott kérdést, akár Európa más országainak gyakorlatára is kitekintve, olykor elhallgatnak, bagatellizálnak nyilvánvaló, lényeges szempontokat, sőt tényeket./Ez történt sajnálatos módon az ún. migrációs kérdés esetében is megfigyelésem szerint, kevés kivétellel pl. a Hetek cikkei/. Úgy vélem, hogy ha a jelenlegi hatalom fő eszköze a megtévesztő, álságos propaganda, akkor a demokratikus ellenzék politikusainak csak akkor lehet súlyuk, ha sokkal árnyaltabban, hitelesebben, minden oldalról közelítenek meg felmerülő problémákat, beleértve a jelenlegi gazdasági helyzet és társadalmi helyzet összefüggéseit is, ami összefügg ténylegesen a jelenlegi világkapitalizmus és világpiac kérdésével, egyre sürgetőben vetve fel azt a kérdést, miben is áll és hogyan lehetséges a verseny eltérő fejlettségű és adottságú térségek között, akár az EU-n belül is, vajon az adott országok eltérő adottságaira rá lehet-e húzni egy egységes gazdaságpolitikát, és hogyan védhetők meg az egyes országokon belül az éppen meglevő adottságokra épülő, illetve lehetséges ágazatok, illetve gazdasági tevékenységek és vállalkozások, beleértve a különböző gazdasági ágazatok súlyát, fejlettségét, a foglalkoztatottság, a jövedelem kérdéseit. Az a benyomása az embernek, hogy a külföldi munkavállalás jelensége, a mostani és múltbeli migráció kérdésköre alkalmat ad ennek a kérdésfelvetésnek a mellőzésére is, bár éppen az ellenkezőjére is lehetőséget adna a demokratikus ellenzéknek. A Matolcsy-vitában a felkészült közgazdászoknak, pénzügyi szakembereknek, politikai gondolkodóknak, társadalomelemzőknek is fontos szerepe lehet, nem szűkíthető le a hatalommal visszaélés kérdésére. Egyszerűen úgy is feltehető lenne a kérdés, hogy mégis ki és mi versenyezhet, kivel és mivel, és ez a maga összetettségében hogyan fogható fel, mik ennek a velejárói a társadalom életének egyes szféráira, szintjeire nézve, vajon mindenütt ugyanúgy merül-e fel a kérdés, vagy mindig voltak és vannak területek amik nem sorolhatnak be a versenybe, nemcsak statisztikával közelíthetők meg, mert az emberi tényező ennél bonyolultabb jelenség, és nem feltétlenül számszerűsíthető, ami benne van, vagy amire képes, ami a jelentősége. /Magam, sajnálatos módon, anyagi okokból elég szűk körben vagyok képes tájékozódni, bár ez időráfordítás kérdése is, ráadásul felháborító körülmények, mondhatni, szellemi ronccsá tettek az utóbbi években./ Sajnálatosnak tartom, hogy az internet túlhangsúlyozásával /miközben használatát nemzetközi egyezményekkel is szabályozni kellene, és további megfontolásokat is igényelne a kérdés, mire jó tulajdonképpen/, káros következményekkel járt és jár, járhat bizonyos szellemi tevékenységek szempontjából. Ha egyszer fontos a könyv, folyóirat, újság, könyvtár /az írás/, át kell gondolni ehhez képest az internet szerepét, mert nem mindegy ki, mit nyomogat a világhálón és egyáltalán mi lehet rajta, és mi az, ami ott érhető el célszerűen. Mintha jelenleg a csúcstechnika -háttérinformáció híján- nem feltétlenül a tudás társadalma, a művelt egyének társadalma felé egyengetné feltétlenül az utat. Azt is szánalmasnak tartom, hogy egy politikai demonstrációt csak interneten, vagyis nagyon tág és mégis szűk körben hirdetnek meg, nincs róla rendszerint plakát, hirdetmény akár a sajtóban. Mintha nem gondolnák komolyan az egészet, véletlenre bízzák az információhoz jutást, mintha hiányozna a régi típusú szervezettség tudása.

A jelen politikai közönyét a magam részéről összefüggésbe hoznám a mostani életfelfogás felszínességével, az alapvető kérdések előli meneküléssel, az egyéni felelősség át nem gondolásával. Ebbe a bulvárjelenségek, az üres, hangzatos reklámok is belejátszanak, az ezzel is összefüggő tömegkultúra térnyerése. Lehet, hogy ez máshol is jellemző, nem tudom. El kellene olykor dönteni, ki kihez kíván szólni, mi minden tartozik ehhez. Nyilvánvaló más a szórakoztatóipar, szórakoztatás, más a szellemi és művészi szféra szintje, más a tudományos élet szintje, és ehhez képest az ismeretterjesztés, népszerűbb formában. A tudományos kutatásnak is meg vannak a feltételei, éppen úgy, mint egyéb szellemi és művészi szférákban ténykedésnek, és itt egyszerre kell differenciálni és az összefüggéseket is a maga realitásában megvilágítani és látni, és súlyozni is kell az egészen belül. Ez az összetettség nem sikkadhat el egy politikai lózung jegyében, amivel esetleg egy-egy politikai csoport a közvéleményre kíván hatni.Miközben a demokratikus ellenzék a sokféleséget tűzi zászlajára, nem szokta kellőképp meghúzni a szellemi és kulturális területen az ízlés- és értékhatárokat, már ami az ilyen irányú sajtótermékeket illeti, ha van ilyen vonatkozásuk, szórványos megfigyeléseim szerint. Természetesen, nincs, nem lehet direkt összefüggés a politikai szféra és a szellemi és kulturális szféra között, de mégis van némi. Ahogy az emberi szabadságjogok követelményeket is jelentenek az egyénnel szemben, és ezt nem árt hangsúlyozni, sőt a határsértőkkel szemben is fel kell lépni, úgy evvel összefügg az emberi értékrend felállításának feladata, ami mégiscsak szorosan kapcsolódik a szellemi és kulturális élet milyenségéhez.

Magam be szoktam térni egy-egy könyvkereskedésbe, és túl azon, esetlegesen felfedezek-e valamit vagy nem, szembeötlő, hogy a bestseller és egyéb nem feltétlenül lényeges, sőt áltudományos művek erdejétől nem látni szinte a "nemes fákat". A könyvesboltok sikerlistáját általában szánalmasnak találom. Ha elolvas az ember véletlenül egy-két ismertetést valami modern irodalmi műről, inkább taszítja, mint vonzza, a fülszöveg is olykor megtévesztő, nem elég orientáló. Mintha a feltétlen modernkedés lenne a lényeg, a hangos szenzáció és nem a valós, fontos mondanivaló, amely még mindig inkább a hagyományosabb, bár esetleg szintézist kereső formában juthat el szerintem inkább az olvasókhoz. Értelmetlennek tűnik a válságra, útkeresésre mutogatni, és főleg a modernkedő műveket ajánlani, ha nincs is különösebb mondandójuk. Magam legtöbbször olyan művet vettem meg, amit később -nyilván mint fölös raktárkészletet- kiárusítottak, volt persze, hogy csak akkor tudtam megvenni. A régebbi korok fordításirodalma manapság háttérbe szorult, újabb monográfiák is ritkák e tárgykörben. /pl. E.T.A.Hoffmann válogatott műveinek kiadása mintha elakadt volna, az más kérdés, hogy egyáltalán mit válogattak volna bele és hogyan. Monográfia a szerzőről nem jelent meg a huszadik század elején lefordított R.Schaukal íráson kívül, és más szerzők munkássága is feltűnően gyéren van képviselve a német történeti romantika köréből, de még egyes későbbi szerzők is olykor eléggé ritkán lettek fordítva./

Ami a drámairodalomban lefordításra került, az is kiegészítésre szorulna, bár amit manapság "felfedeznek", és úgymond színpadra állítanak, az éppen a szerző "jogait"tiszteli legkevésbé, ha éppen a rendező teljesen mást akar belőle kihozni. Elég elképesztő jelenség! /Talán jobb volna új darabot írni ehelyett./

Sokszor az ember azt hinné, felfedeztek valamely régi szerzőt, azután kiderül, hogy dehogy. /pl. örültem Leo Perutz Az utolsó ítélet mestere című regénye megjelenésének, de nem követte semmi más, pedig volna./ Sok könyvet a könyvtárak sem szereznek, szereztek be németül, legalábbis, amit kerestem. Egészen különös jelenségnek tartom, hogy bizonyos dolgok elsikkadtak korábban, és ma már nem éreznek rá a kiadók indíttatást, hogy ezeket pótolják. Ezt részben a hagyományos értékrend és a rosszul felfogott mai útkeresés közötti szakadékkal magyaráznám, ami persze, akár válságjelenségként is felfogható, de ismerethiányról, rálátás hiányáról is szó van olykor. Tisztában vagyok persze azzal, hogy összefügg az egész mostani rendszerből következő "nyomorúsággal" is. Kérdés, egyáltalán lesz-e így kiút, ahogy most mennek a dolgok...