Olvasva a Népszavában /2017.okt.9./ a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchenyi Művészeti Akadémia közötti ellentétről, ami főleg az anyagiakra koncentrálódik, bár szemléleti kérdések is felmerülnek. A tartalmi kérdések nincsenek egész világosan felvetve a cikkben, hogy egyáltalán milyen művészeti kérdéseken vitatkozik a két oldal. Egészében véve indokolt lenne, hogy helyére kerüljön ma a művészet fogalma, az egyes művészeti ágak, területek, műfajok mibenléte, funkciója, szerepe, a művész/et/i alkotás kritériumai, jellemzői. Mintha itt is hasonló történne, mint az oktatás, tanítás kérdései tekintetében, ahol éppen nem a világnézetileg lényeges tárgyak tartalmi vitái kerültek előtérbe, csak bérkérdésekről, túlterheltségről, az internet szerepéről hallott, olvasott az ember a pedagógus tüntetések alkalmából, holott a hazai műveltebb, ezért még az értelmiséghez sorolható diplomás réteg éppen a tartalmi kérdésekhez tudott volna érdemen hozzászólni.A művészetek terén is szükség volna tartalmi tisztázó vitákra, mert a kritika sem tölti be manapság többnyire azt a szerepet, ami elvárható lenne. Mintha az értékrend zavaráról lenne szó, vagy tudatos összezavarásáról, illetve túlzott átpolitizálásáról, rosszul felfogott politikai torzításról is akár. Természetesen a különböző művészeti ágaknak megvan a sajátos eszköztára, anyaga, amivel dolgozik a művész, ebbe a hagyományoshoz képest újabbak is betársultak, pl. a fotózással, filmkészítéssel, és az egyes művészetek történelmi alakulását is ennek megfelelően szokták áttekinteni, határeseteit is. Ettől eltekintve a cikkben felmerülő politikai kérdések is tisztázásra szorulnak: mit  értenek a "ballib"-en, és mit "nemzetin", hogyan viszonyul a jelenlegi és a múltbeli hazai művészet az európaihoz, mert mégiscsak az európai kultúrkörhöz tartoznánk, és mindenkor mind a kettőben gondolkodnia kellett és kell a hazai és európai művészeti élet képviselőinek és alkotóinak, nem annyira a "nemzetközi" hírnév volt erre fontos, hanem az európai, ezen túl elsősorban az európai kultúrkörhöz közel álló országok, térségek szoktak elsősorban szóba jönni, akár összehasonlításként is vagy kitekintésként. A modern kor és főleg a 20. század elég vitatható "újításokat" is hozott a művészetekbe, azok egyes ágaiba és műfajaiba, ezek csak részben következtek a politikai, társadalmi válságjelenségekből, inkább valami feltétlenül újat akarás volt benne, mintha egy széteső, megosztott világra már nem lenne elegendő az addigi eszköztár, formanyelv, és mintha a mondanivaló sem volna magától értetődő, az is polarizálódna, külön-külön igazsága lehetne egyik vagy másik oldalnak, vagy már egyiknek sem igazán. Mindez nézetem szerint nem teszi fölöslegessé, hogy tisztázzuk, mit várunk el egyáltalán a művészettől, mennyiben felelhetnek meg az elvárásoknak egyes művek, és itt társadalmi elvárásról van szó és nemcsak szűk kortársi körökről, természetesen a színpadi műfajoknál az interpretáció is fontossá vált, mert vitathatóan önállósult olykor, és szinte megkérdőjelezi olykor magát a művet, és nyilván a film, a média a színpadtól eltérő interpretációs és más művészi eszközökkel is dolgozik. Korunkban sürgetővé vált annak a tisztázása, hogy hol kezdődik egyáltalán a művészet, mi számít dilettánsnak, műkedvelésnek, mi számít puszta szórakoztatásnak, szórakoztatóiparnak, és ez utóbbi hogyan viszonyul egyáltalán a valódi művészethez. Lehet-e a szórakoztatásnak, a szórakoztatóipar színvonalának, a tömegmédia lefelé nivelláló hatását látva, s a társadalom életének visszás megnyilvánulásait látva, engedményeket tenni a klasszikus művek előadásánál például. Vajon csak a kasszasiker, egyes favorizált szerzők és interpretátorok szempontja kell érvényesüljön és a kritika is ezt szolgálja ki vagy mégsem? Mégis kellene, bármely műfajról lenne szó, valamiféle történelmi és társadalmi, általános emberi szempontokat figyelembe vevő értékrendet érvényesíteni és ilyet elvárni. Talán nem elég, ha valakinek van egy feltűnő ötlete, akár ha köze sincs egy bemutatandó műhöz, de máris dicsérendő lesz tőle az előadás, ahogy ma látja az ember egyes kritikákban. Vajon miért kong az ürességtől a kiállítóterem, miközben a kritika dicshimnuszt zeng a kortárs művészekről és alkotásaikról? Vagyis egyáltalán kinek alkot a művész, kinek szól a művészet, kinek épít, fest, rajzol, formáz és vés szobrokat, domborműveket, kinek ír verset, regényt, drámát, kinek alkot filmet, TV-játékot, rádiójátékot, kinek komponál zenét, kinek készít fotógrafikát az egyes művész és összességében miről szólhat az egész mű és közönsége viszonylatában, a mindenkori társadalom viszonylatán, illetve ma a mai társadalom viszonylatában, legyen az a hazai, vagy más európai? A legfontosabb ágakat említettem, a Népszava-cikkben szereplő gobelin inkább falidíszítés volt, inkább reprezentatív épületbelsőké, termeké, főleg a felső társadalmi rétegek lakóhelyein. Ma is hasonló reprezentatív épületbelsőknél érvényesülhet. /A szerényebb, előrenyomott, kikézimunkázandó változat kisebb lakások dísze szokott lenni, nem feltétlenül művészi szintű./ Úgy vélem, hogy a művészetnek, a művészi alkotásoknak a polgári kor beköszönte óta elsősorban a művelt nagyközönséget kellett megcéloznia, s mára értelmezve ez kb. az érettségitől felfelé a művészet és a művészeti alkotások iránt érdeklődőket jelentheti, beleértve a versek, regények olvasóit, a színházi közönséget, a koncertlátogatókat, az operaelőadások közönségét stb. Úgy vélem továbbá, hogy az iskolában megszerzett alapműveltségnek alapot kell adnia a továbbtájékozódáshoz az egyes művészeti ágak alkotásainak megközelítéséhez, bár ehhez nyilván hozzá is kell kellő tájékoztatással, elemző ismertetésekkel, kritikákkal segíteni a nagyközönséget, akár egy-egy terület áttekintését is beleértve, ami ma sokszor hiányzik még a lefordított művek esetében is, arról is gondoskodni kellene, hogy az idegen nyelvből fordított szövegben az idegen nevek ejtését közölje a fordító, mert mégsem várható el, hogy az ember minden európai nyelven ismerje a kiejtést. /Ez még a sajtóban is elkelne olykor./ Mindezen alapozáshoz képest elvárható, hogy a művészeti alkotás lényeges témáról, a témához és mondanivalóhoz illő eszközökkel és stílusban és érthető nyelven és formanyelven legyen megalkotva, ábrázolva. A művész ugyan  alkothatna magának is, hogy csak ő értse, de akkor elvész a művészet, a műalkotás igazi értelme, funkciója, szerepe, nem kerül be oly módon a szellemi, kulturális élet áramába, folyamába, folyamatába, ahogy elvárható lenne. Nyilván nem elegendő, hogy csak egy-két közeli barát érti a művet, hanem a szellemi és kulturális élet  szélesebb körének is fel kell rá figyelni, sőt a művelt nagyközönségnek is mondania kell valamit, a művelt nagyközönségnek is értékelni kell tudnia. Ez utóbbit sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ma az embernek az a benyomása, hogy szinte csak szubjektív önmegvalósítás számba megy olykor egy-egy alkotás, nem kíván a szerző korához, szélesebb körhöz szólni, ez esetben viszont milyen alapon vár el figyelmet, anyagi megbecsülést, pláne hírnevet, talán felmerülhet ilyen esetben, hogy rosszul értelmezi a művész szabadságát. Mert ahogy az egyén szabadságjogai sem tágíthatók a végtelenségig, be kell határolnia, mivel társadalomban él és azon belül felelős azért, ahogyan él, a szabadságjogaival elvárások is járnak vele szemben, és csakis felelősen élhet, tehát nem élhet vissza jogaival, s utóbbit jó esetben és a többség szerint megszabott esetben és módon bizony meg kell torolni. A polgári kor hajnala óta a hazait, a politikai nemzetit összhangban igyekeztek látni az európaival /sokáig ez jelentette az emberiséget főleg/, a 20. század szélsőséges nacionalizmusai, emberellenes rendszerei a válságjelenségeket végsőkig kiélezték, pusztítóvá tették, de már jó ideje újra valamennyire egybe lehet hangolni a két szempontot. Ugyanakkor a világ összetettsége, ha nem is elhanyagolható, az európai kultúra és művészet belső fejlődési vonalát, sajátosságait, logikáját lényegesen nem befolyásolhatja, mert ezen belül tudunk elsősorban gondolkodni, megérteni, átélni. Természetesen a világkapitalizmus hatása több földrészen érvényesül, bár eltérő módon, de ettől még a kulturális történeti hagyományok is eltérőek szoktak lenni, s az un. recepció kérdését külön-külön kell elemezni. A "ballib" megjelölés és a "nemzeti" szembeállítása tisztázandó tartalmi kérdéseket vet fel. Először is a baloldali gondolkodás nem azonos a szélsőségesen liberális gondolkodással, nem törekedhet a tőkés társadalom  válságjelenségeihez sorolható egyéni ösztönkiélés, rosszul értelmezett szabadság, azaz szabadosság, harsány, reklámízű, bulvárszintű felszínesség, ízléstelenség, durvaság, elfogadására, nem helyeselhet ilyesmit, de nem állítható szembe úgy a liberális gondolkodással, ha az csak a dogmatikus, adott esetben akár vallási kötöttségekkel áll szemben, mint másfajta dogmatikus gondolkodás, mivel a baloldali gondolkodás elhatárolódik a nacionalista és más szélsőséges, emberellenes gondolkodástól, általában a vallásitól is, a józan észre, értelemre kíván építeni, az ember józan ésszel, értelemmel felfogott filozófiájára, amely az embert a maga természeti és társadalmi realitásában értelmezi, társadalmi lényként nem ettől függetlenül, és önmagában vett lényként, mert csak mint társadalmi lény létezhet, mégha értelmes lényként mint egész van is jelen a társadalomban és annak viszonylataiban, s ebből következnek jogai és felelőssége is, a vele szemben támasztható elvárások is. Maga szereplője és cselekvő alakítója a  történelemnek és e tekintetben a történelem alakítása és alakulása, az emberiség sorsa is az ember felelőssége, akár a társadalmi problémák megoldása is, és ez a felelősség nem helyezhető illuzórikus összefüggésbe, bár egyénenként változó mértékű lehet a súlya a társadalmi helyzet függvényében, összességében azonban nem hárítható át senki másra, s legfeljebb  természeti katasztrófák az emberen kívül álló pusztítást okozva nem láthatók be egészében ilyen tekintetben, cselekvései, döntései - behatárolódnak a véletlennek tekinthető körülményektől és mások döntéseinek következményeitől, mindez azonban összességében mégsem vonhat le az egészből semmit. A baloldal nem lehet a tőkés manipulációk foglya, éppen hogy az üres, harsány tömegkultúrával szemben valódi kulturális értékeket kell támogatnia, és érdeke, sőt fontosnak kell tartsa mindazon fontos kulturális, művészeti érték és mű ismeretét, emberi mondanivalójának megértését és továbbgondolását, ami egy emberibb világ megteremtését elősegítheti. Az elmúlt korok kiemelkedő művészeti alkotásainak az ember önismerete, az általános emberi kimunkálása szempontjából, az emberi problematika sokoldalú megvilágítása szempontjából van jelentősége, ami egyben társadalmi és történelmi problematika is korunkhoz képest, s más a kortárs alkotások szerepe, és az ezektől elvárható. Elhibázottnak tűnik, ha alaptalanul, ötletelés szintjén aktualizálni akar valaki egy jól megírt, zárt egységet képező művet, mintha neki nem mondana már semmit, miközben mintha nem is igazán értette volna meg... A baloldal nem érthet egyet emberellenes, antihumánus törekvésekkel, elsősorban a tőkés világ versenyhelyzeteiben boldogulni nehezen tudó, kiszolgáltatottabb bérből és fizetésből élők érdekeit szokta felkarolni, a társadalmon belül egyenlőtlenségek csökkentésében gondolkozik, és a mai fejlett tőkésvilág populista törekvéseinek leleplezése is feladata, beleértve a bulvárszint bírálatát, a kényelem jelszavával az embert elszegényítő és feleslegessé tevő törekvéseket, a kultúra pusztán piaci felfogását is bírálnia kell, ami az érték rovására és így az egyes alkotó és alkotni akaró ember rovására is megy, s a tehetség érvényesülésében érdekelt, de csak jó irányban, ténylegesen fontos mondanivaló és tevékenység jegyében. Ma sokszor a dokumentarista próza segíti a tisztánlátást, bár a költőknek, regényíróknak és drámaíróknak is volna feladata ebben. /A kritikusok feladata lenne, hogy ezt megítéljék, mennyire teszik, és persze az irodalomtörténészek és gondolkodók, akármely értelmes véleménynyilvánító segíthet ebben. A történelmi regények újabban, mintha elkanyarodnának eredeti funkciójuktól, de ennek megítélése is  -szubjektivizmusuk, ötletelésük, fantáziálásuk történetietlensége- a kritikusok feladata. Vannak néha jók is. Egyébként elképzelhetőnek tartanám, hogy ha a színigazgatók és a rendezők a közönséget nem tartják elég tájékozottnak, felkészültnek egy-egy klasszikus megtekintésére és megértésére, ne akarják átiratni és kiforgatni a darabot, nézetem szerint etikátlanul nem egyszer, hanem valamiféle vásári kikiáltóféle szájába adják egy-egy darab vagy felvonás előtt az azután következő cselekmény, játék rövid summáját, persze, ezt érthetően, világosan kell megírni. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ha a jelmez és díszlet gondot okoz egy-egy előadáson, főleg kisebb színházban, az egyes szereplők darabbeli szerepüket ennek megjelölését nevükkel együtt /pl.X.király fia/ egy nyakukba akasztott táblán viseljék játék közben, jól láthatóan felírva. Így akár olyan darabok is előadhatók, amelyek megértése ma már a jelmez alapján is nehezen követhető és érthető. Sajnálatos, hogy manapság milyen kevés klasszikus és akár kortárs magyar darabot fedeznek fel a színházak, ahogy a műsort elnézi az ember. A régiek közül említeném pl. Gerhart Hauptmannt és az orosz Leonyid Andrejevet, a régebbiekből pl. Grillparzer, Raimund, Grabbe, Platen, Hebbel jut eszembe az osztrák-német drámaírók közül. Lessinget már elő-elővették, Goethe jelentős drámái még nem kerültek újrabemutatásra, mint az Egmont, Tasso, de más is lehetséges.

Szabó István  filmrendezőt is említette a Népszava cikke. Filmet rendezett J.Offenbach zeneszerző életéről, sorsáról is, de Offenbach művei és egyáltalán a szatirikus élű klasszikus operettek nemigen kerülnek ma a zenei programokba, színpadra /többnyire operaénekeseket igényelnek/. Korunk tömegkultúrája mintha a tőkés rendszer körülményei között szűkülő életlehetőségei folytán valamiféle ürességet érző egyén vagy a csak idáig eljutó egyén számára az üresség megtöltését kínálná, ritmuszenével, színvonaltalan közérzet-dalocskákkal, igénytelen szórakoztatással, sőt egyenesen vitatható színvonalú műsorokkal, filmekkel, filmsorozatokkal stb. Legalább azok ne romboljanak, akiknek azt kellene vállalniuk, hogy építsenek, hogy magasabb szintre emeljék az egyén gondolkodását egy-egy művészi élménnyel, s ha nem ezt teszik, vállalja fel a kritika, hogy -személyre való tekintet nélkül- megfogalmazza kemény véleményét. Léteznie kell, kellene valamiféle művészi etikának, amibe beletartozik a valódi művészet tisztelete, a szerző és a mű tisztelete, az ízléshatár meghúzására törekvés, ami a művelt közönség irányában jelez hasonlót. Az írókra is várna korunk sötétnek ígérkező tudományos tendenciáinak bírálata, ami időnként a "szép új világ" futó emlegetésében merül ki, de mintha horrorfilmek azt sugallnák, hogy nem kerülhetők el a sötét következmények. Itt lehetne az európai értelmiségnek is egy-két szava, mert nem biztos, hogy nem ismétlődik meg a Mengeléhez hasonló eset, akár másképp... A művészetekhez kapcsolódó sajátos fogalom a szép, ahogy a filozófia egyik területe az esztétika is a művészeti széphez kapcsolódik. Ha a szépség mint lehetséges eszmény kiiktatódik a művészetből, mégha a szép mint teljesség az egyes ember számára nem is érhető el, álom marad, amit megközelíteni lehet, ha a szép lehetőségét tagadjuk az alkotóművészek és az interpretátorok, akkor elvész az egész lényege, legyen ez akármilyen eszközzel kifejezve emberi karakterekben, tettekben, sorsokban, akár a tragikus átélése útján, szavakban, beszédben, mozdulatokban, képekben, zenében, énekben, formákban, alakokban megnyilvánuló szép, a művészet ünnepi pillanatait és lényegét veszítené el enélkül. Bármilyen ellentmondásos világunk, bármilyen szörnyűségeket produkált a történelem ilyen-olyan fordulata, bármilyen szörnyűségeket követett el is az egyes ember, mégis el kell jutnunk a szépség megéléséhez, a harmóniához is, különben elvész az emberben valami lényeges és ezzel világunkban is valami lényeges. Ma éppen mintha ezzel ellentétes törekvést látna sokszor az ember, csakhogy a jogos kritika, felháborodás sűrített ábrázolása nem elég emberi perspektívák nélkül, valahol kell a fény is a sötétséghez, az árnyékhoz képest. Az embernek valóban van éjszakai oldala /E.T.A.Hoffmann és baráti köre vitáiban is ez kapott helyet többek között/, de a művészet nem szokott csak ennek ábrázolásában kimerülni.../Egyébként érdekes lehet a Hoffmann köré csoportosult kör összetétele, Hitzig, Fouqué, Chamisso, Contessa, Koreff, francia, olasz, zsidó származású német írók voltak a baráti körben, felmenőik rangja, foglalkozása és saját alapfoglalkozásuk is eltérő volt, ahogy ezt Klaus Günzel, a munkásságukat is szemléltetve, alapos tanulmányban elemezte/1986./. A korszellem ezt hozta... Ludwig Tiecknek, a német romantika nagy alakjának apja kötélverőmester volt, de felvilágosult gondolkodás jellemezte, anyja más beállítottságú volt, a három Tieck testvér mindegyike művészi tehetséggel bírt, Ludwig a legidősebb lett író, öccse, Friedrich szobrász és a középső testvér, Sophie, akinek akkor még nem volt annyi lehetősége tanulni, szintén megpróbálkozott az írással, poszthumusz regényét Ludwig Tieck adta ki. Ludwig Tieckben megvolt a nyitottság, odafigyelés minden tehetségre, Kleist elhunyta után szerepe volt utánamaradt művei kiadásában, fiatalkorában, barátja Wackenroder műveit a maga gondolataival is kiegészítve a művészetetekről, főleg a zenéről, szintén kiadta. Egyéniségének varázsa vonzott drezdai házába különböző országokból jövő látogatókat, az akkor szellemi, irodalmi élet képviselőit. /Vö. Günter de Bruyn utószava a Die mannliche Mutter című Ludwig Tieck válogatáshoz /1983.//.

2017.okt.10.