A társadalomban élő egyénnek meg kell különböztetnie a hősöket, akik rendkívüli helyzetben rendkívüli módon cselekednek felismerve a lehetséges megoldást jó irányban és áldozatot is hozva ezzel, és a példaképeket, akiket a mindennapi élete során követhet az egyén, erőfeszítéseket is téve, de nem magát beáldozva. Ahol szüntelenül "hősökre" volna szükség, ott a társadalom nem jól működik, nincsenek járható és belátható boldogulási lehetőségek, amihez a politikai-jogi változtatás lehetősége is hozzátartozik, akár egy hatalmon levő, de lehetőségeivel, bizalmával visszaélő csoport leváltása is. Az írók, költők és a szélesebben vett média ma már jó esetben erre felfigyelhet és segítheti a változást, ha erre szükség van. Nyilvánvaló, hogy a társadalom szélesebb rétegei számára nem lehet példakép egy pop-rock énekes, egy top-modell, egy élsportoló, egy gátlástalan, profitszerzésre törekvő tőkés, hatalmával visszaélő, korrupt politikus, álságos, hazug nézetekkel boldogulni akaró párt vagy más egyesülés. Mintha éppen ennek a hangoztatása és hangsúlyozása hiányozna valahol ma a közéletből és olykor a kultúrából is, a tömegkultúra harsány, színvonaltalansága, a bulvárszintű produkciók és termékek éppen az ellenkező irányban vihetnek. Az oktatásban szerepelnek kiemelkedő teljesítményt nyújtó és ezért a számontartott hagyományhoz, kulturális és történelmi örökséghez tartozó személyiségek, de nyilvánvaló, hogy ezek útja kevesek számára lehet példaértékű, mert ehhez kiemelkedő tehetség és a rendkívüli helyzet is akár, a kor kihívásainak felismerése érdekében, az egész érdekében cselekvés, kiemelkedő közéleti szereplés, jelentőség is hozzátartozott, ami mindig keveseké, a többségnek is van ugyanakkor nem elhanyagolható felelőssége és szerepe a társadalom életében, működésében, de ez másféle felkészültségeket és elvárásokat jelenthet a munkamegosztásnak megfelelően. Nem lehet elhanyagolandó körülmény, hogy hogyan lehet eljutni egyáltalán kiemelkedő teljesítményhez, milyen felkészültség, szorgalom, mesterségbeli tudás is kell hozzá, s kevés ismerettel "kreatívan" lekörözni azokat, akik a mesterségbeli tudást és a tehetséget, sőt zsenialitást egyesítették, több, mint illuzórikus, s ilyen "kalandokba" nem lehet belerángatni a tanulóifjúságot, ha a maguk szintjén, -önképzőkörök szintjén- lehetnek akár "alkotók" vagy interpretátorok is. Vitatkozni is arról lehet, amiről az embernek van már fogalma és ismerete, tapasztalata, de ide el kell jutni. A társadalom zöme számára a mindennapok keményen és fegyelmezetten munkálkodó, törekvő egyéne lehet a példakép, ezt kellene hozni otthonról, az iskolából is, majd érvényesíteni a munkahelyen és a társadalmilag szükséges tevékenységformákban. Ehhez hozzátartozik a lehetséges  boldogulási utak és tevékenységi formák ismerete, perspektívája és nem működik jól az a társadalom, nem jó az a rendszer, ahol eluralkodik a kilátástalanság, az átláthatatlanság, káosz, falakba ütközés érzése és gyakorlati tapasztalata. A boldogulás reális lehetőségeit nem pótolják vallási illúziók. A boldogulás jó esetben tudásra, teljesítményre épülhet, de keserű és csalódott egyéneket eredményez, ha a megszerezett tudásra nincs szükség, vagy meg sem   szerezhető, és így könnyen menekülhet az egyén pótcselekvésekbe, akár mesterséges mámorba is, egy "másik világba" akarva kerülni. A fogható példaképekhez reális lehetőségek is kellenek. Jogok nem létezhetnek elvárások, kötelezettségek nélkül, a jog csak az egyéni határok önkéntes meghúzása és akár ennek kikényszerítése esetén létezik, érvényesül, ez a demokrácia és az ún. jogállam velejárója is. Ez kulturális szempontból is bizonyos ízléshatárt kell jelentsen, s mintha éppen ezt igyekeznének sokszor felrúgni. Csakhogy kinek és minek segít ezzel a tömegkultúra és tömegmédia, nem éppen a tőkésrendszer válságjelenségeit szolgálja ki végsősoron, a tőkésrendszer ellentmondásait, feszültségeit "vezeti le" ilyen módon, tehát éppen nem az egész jobbítása felé  hat ez a fajta felfogás, hanem ellenkezőleg. Változtatni dolgokon csak felkészült, jogtudatos és jó irányban cselekedni akaró egyének képesek. Ha minden értéket megkérdőjeleznek és illuzórikus "értékeket" akarnak a valódiak helyébe állítani, vagy teljességgel hamisakat, akkor rombolás folyik csupán. A mindenkori irodalomnak, művészetnek a magasabb elvárások felé kell terelnie az egyént, nem lehet mindent igazolni, és még akkor is fontos a magasabbra törés, ha ez kudarcot vall, akkor is létezett és érték volt és csak érték maradhat. Mindez ma ebben a hazai elszegényedett társadalomban a felkészületlen és újgazdag, új nagytőkés és vezető politikai csoport kritikáját is kell, persze, jelentse, a jó irányú változás érdekében, mai művekkel érthetően a nagyközönséghez szólva, de ez nem jelentheti a klasszikusok torz, etikátlan átértelmezését vagy egyenesen átírását. A modern világban az egyes ember számára nem a vallás, hanem a művészeti élmény adhatja az ünnepi pillanatokat, a magasabb élményt, ez volt a XIX. század felemelkedő polgári korszakának felfogásában /nemcsak a történeti romantikában/, s mindezt a XX. században kezdték megkérdőjelezni, anélkül, hogy valami más, tényleges, fogható értéket, emberi lehetőséget villantanának fel sokszor, pedig ilyesmi nélkül nem élhet a társadalom többsége. Ma a klasszikus műveket rendszeresen a politika vagy éppen a szubkultúra jegyében nem egyszer átértelmezik, "rendezik", díszletezik, vagy akár át is írják. Nem egyszer nincs összhang a mű és előadásának mikéntje között, így elvész az ünnepi pillanatok, az élmény lehetősége és akkor mit ér az egész? Az állandó, zavaró, környezeti zajként funkcionáló gépzene, mint ritmuszene ma tönkrevágja az ízlést, az ettől eltompult egyénnek nem hihető, hogy lesz füle egy klasszikus zenei élményre, a kettő nem keverhető, de ez mintha senkit nem érdekelne, igaz, az élesen diszharmonikus, már csak hangvariációkban kimerülő ún. modern komolyzene végképp nem kínálhat igazi élményt, de ez sem feltétlenül érdekel ma senkit. Hasonló jelenségek a művészet más területein is léteznek. Az ún. média-értelmiség és mások is mintha már erre a zajhullámhosszra ülnének rá és személyes stílusukat is ehhez igazítják nem egyszer /jópofáskodás/, ami persze, elképesztő és érthetetlen. Ha ugyanis azt sulykolják, hogy ez a trend, akkor a fiatalság egy jó része, rááll, csakhogy ez egy elképesztő értékvesztéshez vezethet, vezetett is, és a legabszurdabb "megoldás", hogy majd a keresztényi nevelés, az egyház visszacsinálhatja az egészet, és az ünnepi pillanatokat is ők hozzák a kellő felszentelésekkel stb., holott a hajdani vallási hagyomány másfajta társadalomhoz kapcsolódott és lehetőségei rég kimerültek, inkább csak "tiszteletköröket" szoktak róni türelmes politikusok és egyének. Hajdan a kereszténység felvétele hatalmi kérdés volt az uralkodók és vezetőrétegek szempontjából itt Európában, bizonyos felfogásbeli egységet is elősegített, ennek segítőjét látták a keresztény egyházban, de csak addig, ameddig a világi hatalom érdeke kívánta. Ez az egységesítő szerepet mára a társadalom belátásán alapuló jogfelfogás vette át, összekötve a lelkiismeret szabadságával, ez ma egyénenként eltérő változatokat is jelenthet, de nem mehet át a mások jogainak egyoldalú kétségbe vonásába, embertelen, önkényes módszerek bevetésébe, bűnözésbe vagy ilyen elképzelések propagálása, ami ma az ún. szélsőjobb nézeteiben még jelen lehet, a felkészületlen gondolkozni nem tudó fiatalok, vagy akár felnőttek is még mindig megszédülhetnek ilyesmitől. A tőkés, a burzsoá szempontjából a profitszerzésen kívül különösebb "emberi" szempont többnyire nem létezik, az egyes ember munkaerő csupán, aki bizonyos módon kell éppen funkcionáljon az egész gépezetben, munkafolyamatban. Tehát, ha a polgár, a polgári értelmiség és a polgári életvitelre törekvők szempontjait érvényesíteni kívánjuk, akkor ezt múlik a politikusokon és a kultúra és oktatás képviselőin is. Ma a polgárt elsősorban a kis- és középvállalkozók és őstermelők jelentik. Ma itt azt látja az ember, hogy az új nagytőkéscsoport és a politika összefonódik, és alárendeli az egyéb szempontokat és törekvéseket, és ehhez összefog főleg a történetinek tekintett egyházakkal is, de a tömegmédia, bulvársajtó lehetőségeit is kihasználja, hogy populista politikai szlogenjeit, "nagy", nemzeti kereszténynek hívott törekvéseit elfogadtassa ezzel szemben az elmúlt évtizedek értékrombolása, a tömegkultúra és a magaskultúra egyre látványosabb szétválása vagy a klasszikus értékek rombolása és kétségbevonása nyomán az értelmiségnek az a része, amely folyamatában képes, az ókori görög és latin kultúra értékeitől kezdve a humanizmuson és felvilágosodáson át a polgári kor haladó és klasszikus kulturális értékeit szem előtt tartva képviselni még egy jó irányt, háttérbe szorult, s ezt a kényelmet és felszínességet ígérő, "pörgést" biztosító csúcstechnika is segíti, ugyanis végképpen elveszett a szó lehetősége, láthatóan és minden ellenkező állítással ellentétben. A világháló sokféleségében elsikkad a jó gondolat, a jó törekvés, a társadalom érdemi megszervezésének lehetősége, a kattintgatás élménye még nem feltétlenül értékalapú és tudatos. Egészen felháborító, ahogy ma lekezelnek múltbeli szerzőket és műveket, mintha haverkodhatnának velük, legyenek műsorkészítők, nagyközönség, más média. Hol van az elhunyt szerző tisztelete, emberi méltósága, pláne szerzői joga? Utóbbi mintha csak a már -esetleg- érdem nélküli utódokat illatné, mint esetleges jövedelemforrás. Enyhén szólva, több, mint etikátlan, pláne ha az utód még bele is szól az előd mondandójába. Az még képtelenebb, ha valaki úgy kezeli le a hajdani szerzőt, és értelmezi át "kreatívan", hogy szemmel láthatóan nem is érti a mondanivalóját, nem fogja fel a zsenialitását sem, dehát ugye nem mindenkinek van füle a halláshoz, csakhogy itt még a kritika is elmarad, mert ugye milyen "újszerű" az egész, szinte már zseniális az ötletelés...No comment! A jól megírt műnek van egy zártabb világa, sajátos stílusa, szellemisége és ez nem tehető zárójelbe, mert akkor mi az égnek adják elő! Nyilván, hogy a rendező és a díszletező vagy utólagos átíró érvényesüljön! De tudnak-e akár megközelítőleg is hasonlót alkotni? Vagy akár valami önálló paródiát produkálni, amúgy hajdan megszokott módon és jó színvonalon? Láthatóan nem. Hát akkor, hogy jönnek hozzá a romboláshoz? Nem lehet minden percünk ünnepi, emelkedett, ez természetes, de ha mindent tönkretesznek, lerángatnak, bagatellizálnak, mert a tőkésrendszer kevés lehetőséget ad az ünnepi pillanatokra, az emelkedettségre, akkor szerintem rossz irányt képviselnek, mert javíthatatlannak tartják az egészet és nem segítik a megváltoztatását, minden ellenkező hiedelemmel ellentétben. Ezt meg kell fontolni! Ezért kellene kultúrharcot kezdeményezni!

2017. szept. 29.