Amikor "karizmatikus" vezetőről,  pláne vezérről beszélnek, összekeverik a jó értelemben vett politikai hivatástudatatot, ami felkészültséget és megfelelő emberi alkatot, értékrendet, célokat feltételez, a küldetéstudattal, ami gyanús, a valóságtól elszakadt, misztikus, szinte prófétai várakozásokon, csodahiten vagy vakhiten alapuló jelenség, csak elkábít, félrevezet egyeseket, akik éppen erre várnak. A társadalmi "csodavárás" légköre szüli az ilyen egyéneket és ha politikai kalandorokról van szó, félrevihetik egy egész ország sorsát, jövőjét is veszélyeztethetik, miközben személyes hasznot húznak belőle, akár híveikkel együtt. Veszélyes jelenség ilyen alapon hinni valami igazságának, jogosságának, csak mert egy /magát is/ csalhatatlannak hitt vezető, vezér, legyen az politikus, mondja, mégha az átverés, becsapás is. Érdekes példa volt a közelmúltban a barguzini csontváz esete, amelyet a lényegében szélsőjobbhoz tartozók a nyilvánvaló tények ellenére Petőfi Sándor csontvázának állítottak és hittek, és a nagy költő újratemetését is meg akarták rendezni ennek kapcsán, sőt a nagy visszatérés plakátjai is ki lettek rakva, a ceremóniára állítólagos műalkotások is születtek /musical is tudomásom szerint/, és képesek voltak egy bizonyos Sándornak vagy Alexandernek tartott személy orosz nyelvű verseit oroszul és magyar fordításban,Petőfi Sándor eredeti, saját verseivel vegyítve elszavalni. A politikai fanatizmusnak semmi nem lehetetlen, a nyilvánvaló anatómiai tényeknek is annyi! Persze, az irodalmi romantikában szerepet kapott a költő, mint valami próféta szerepe, gondolata, a társadalom felrázása érdekében az aktuális politikai célokért való küzdelemben. Ez nyilvánvalóan ilyen hangsúllyal más dolog. Igaz, hogy Petőfi Sándor csak a XIX.század költőihez címezte reményét a bőség kosarát, a jog asztalát ás az ész napvilágát említve, mint remélt célokat, no de az már nyilvánvaló, hogy az a bizonyos Kánaán csak a nem létező aranykor elképzelésével egyenrangú utópia és egyedül a szűkösséggel való küszködés és az ezt lezáró halál a biztos. Ezen akárhány politikai biztos ügyködése sem képes manapság sokat lendíteni, persze, attól még a felvilágosult ész, értelem valóban "csodákat" művelhetne, ha végre a többség jó értelemben tenne a realitások talaján a jobb boldogulásért, tisztességesebb, átláthatóbb közéletért, a hazai lehetőségeket felmérve, a jelenlegi világ éppen nem túl kedvező történései közepette. Ehhez tényleg jelentősebb formátumú és széles látókörű politikusok kellenek, akik nem bonyolódnak megfoghatatlan víziókba, vagy nagyon is megfoghatókba, mert az "álompénz" nem feltétlenül vonzza őket, s nem az a baj, persze, hogy nem elég nekik a merengés és utóbbi, ha előfordul, kissé furcsa megnyilatkozásokra ad alkalmat. Ma az irodalom és a költészet szerepe háttérbe szorult a politikai küzdelmek szempontjából, s ennek oka éppen az avantgard irányzatokkal elkezdődő erőteljes szubjektivizmus jelensége, amit kevesen mellőznek, tolnak félre, hogy a hagyományosabb, de azért korszerű módon szóljanak műveikben az olvasókhoz. A hagyomány ismerete a felvilágosodás óta jórészt csak hasonlat, jelképes jelleget ölthet, a korábbi vallási és más hagyományos keretekben elbeszéltekben, megfogalmazottakban a mának szóló emberi mondanivalókat kell megtalálni, és annyit persze tudni kell, hogy a korábbi is valami élményt adhasson, ha másképp nem, a felfedezés öröme, élménye legyen az egyénben. Mindez nem jelentheti az értelmezés leszállítását, a tartalmak bagatellizálását. Pl.Shakespeare Hamletje nem képzelhető el "kisemberként", hiszen éppen az a történés lényege, hogy dán királyfi, akinek feladatai volnának rangjából következően. Ha ezt valaki elbagatellizálja, éppen a politikai felelősség kérdését bagatellizálja el, ami bármely politikai-jogi rendszerben létezik, nem áldozható fel az egyén ilyen-olyan egyéni érzelmeinek, rangjához és felelősségéhez nem méltóan kiélve érzelmeit, szenvedélyeit. Ahol a hatalom kérdésről van szó, egy ország sorsáról, ami ilyen-olyan politikai szereplőkön múlik, a maga súlyának megfelelően kell felvetni a kérdéseket. Ha nem fogalmazzuk meg az elvárásokat, a követeléseket, világosan és egyértelműen, akkor csak a káosz, a hatalommal való játszadozás, a visszaélés jöhet és a különböző emberi oldalak keverése, az értékrend zavara, kétségbevonása. De ezt ma a modern világban kell elgondolni, de mindent a maga helyén és szintjén és súlyának megfelelően. A pátosznak, a tragikumnak is van és kell helye legyen, különben biztosan tévúton vagyunk. Az emberi élet mindig itt és most zajlik, nem tudunk ki- és belépni a történelembe, ilyen zagyvaságot el se lehet gondolni, mert mindig benne vagyunk, mindnyájan szükségszerűen részesei vagyunk jól-rosszul, kis vagy nagyobb szerepet betöltve, de valami felelősségünk mindig van és ez alól soha nem tudunk kibújni, soha nem tudunk kilépni a társadalomból, csak a halállal, és ha akarjuk, ha nem, valamiféle kölcsönhatásban mindig állunk a környezetünkkel, minden döntésünknek és egész életünknek van bizonyos társadalmi jelentősége, politikai és jogi oldala is, ha ezt persze, nem is lehet minden pillanatban tudatosítani, de időnként nem árt azért elgondolkozni, hol tart az ember. Emlegetni szokták az ifjúság lázadását, 1968-at, magam nem értem, miből gondolják egyesek, hogy a külsőségekkel való tüntetés az emberiség történelme során kiküzdött és elért tartalmak mellőzése, a szabadosság, harsányság, üresség, közönségesség értelmesebb életet eredményez, mint a fegyelmezett tanulás, munka, kulturált, tartalmas szórakozás, illetve művészeti élmény. A társadalomból való "kivonulás" rossz struccpolitika, ráadásul árt a jó értelemben vett többségnek, de az is, ha ugyan benn van valaki, de nem érdekli, miről szólnak a lényeges dolgok. Sajnos, ma olyan súlyos problémákkal terhelt szakaszába értünk az emberi történelemnek, hogy nem lehet nem szembenézni ezekkel, nem lehet bedőlni a csak fogyassz és szórakozz és ne gondolkodj szlogeneknek, amit a bulvárszint sugall. Ahogy annak idején a strucctollak kitépdeséséről volt szó a német romantika jelentős alakja, Ludwig Tieck esetében /néhány elbeszélését magam is olvastam németül, az NDK-ban megjelent válogatásban/, ma is a szembenézés a realitásokkal lehet csak a helyes út. Manapság a kíméletlen külön érdek érvényesítése került előtérbe, mint a szabadság kivívandó lehetősége, ami sokszor meghökkenti az embert, mert a demokrácia mégiscsak a társadalom többségi érdekének megfogalmazásáról, valamiféle összhangról kellene szóljon, s bárha a tőkés rendszer nem feltétlenül ez irányba megy, lévén, hogy a tőkést csak a haszon és a verseny során a másik kiszorítása  érdekli, és még rosszabb, ha a szabad verseny amúgy nem feltétlenül jó következményeit még súlyosbítja egy teljesen szűklátókörű, a politikai híveket előnyben részesítő politika, mégis kísérletet kell tenni főleg a baloldali pártok programja alapján, valamiféle kiegyenlítésre, a társadalmi leszakadás enyhítésére. Jelenleg nálunk egyedül az MSZP-nek van esélye a baloldali párt szerepének felvállalására, de ennek során ki kell tekinteni az alsóközép vállalkozói és más társadalmi rétegekre is, amelyeket főleg a szélsőjobb szokott megcélozni. A szabadság nem szakadhat el a rendtől, a jó értelemben vett jog- és más emberi értékrend /szellemi, kulturális/, szabhatja meg a szabadság kereteit és korlátait, mert ezekre feltétlenül szükség van. Sajnos sokak fejében a múltban sem kerültek helyére bizonyos dolgok, például, hogy a hajdani polgárság életmódja és mentalitása mint általános követendő példa a társadalmi tevékenység minden szintjén lett volna igazából nemcsak a polgári forradalmak célja, hanem lényegében a munkás- vagy/és paraszti, agrármozgalmak is ezt célozhatták meg, kimondva vagy kimondatlanul. Csak az volt a kérdés, hogyan valósítható meg az egész, ha egyszer a tőkés termelés velejárói már nem teljesen mellőzhetők, sem a tömegtermelés módja, a munka velejárói, sem az ehhez köthető maradék életlehetőség, sem az összes többi társadalmilag elismert, fontos tevékenység, beleértve az agráriumot, a kereskedést, szolgáltatást, közigazgatást, bíráskodást, oktatást, egészségügyet, kulturális tevékenységeket, a magánélet szférájának biztosítását és védelmét, így a rendfenntartó szerveket, a katonaságot stb. Nyilván mindezek vagyis a társadalmi munkamegosztás és az ehhez kötődő tudás nem mellőzhető, így tulajdonképpen csak a profit szempontja helyett a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, a piaci verseny káros hatása helyett többnyire a kellő életkörülmények biztosításának szempontja marad, persze az egész függ a tevékenységtől is, hiszen más életvitelt követel egyik, mást a másik foglalkozás, hivatás, munkakör. Ez utóbbit ma sem fogadják el sokan, mivel nem mindenki jut el az elképzelései szerinti munkahelyre, vagy végezhet megfelelő munkát, holott erre fokozottan törekedni lehetne ma már, mivel sokszor ezen áll vagy bukik egy társasdalom közérzete, boldogulása. Ahhoz, hogy kölcsönösen meg tudjuk húzni a jó értelemben vett emberi határokat, viszont tudás, rálátás, műveltség is szükségeltetik, a kulturális szférának /beleértve a médiát/ is nagy szerepe van az ízléshatár meghúzásában, sajnos, ez mintha a fejlett világban is megbillent volna a tömegkultúra tekintetében, s erre éppen ennek átvétele volt egyeseknek fontos a rendszerváltást követően, az amerikanizált tömegkultúrában látták a kulturális szabadság nagy lehetőségét, ami szerintem tévút volt, és ma is sok tekintetben értékrombolás, ízlésrombolás folyik, s sokak számára már ez a természetes, ami elszomorító jelenség. A bulvárszinttel kísérlik meg egyesek a társadalom egy részének lecsúszását, elszegényesedését kárpótolni. Az oktatás sem képes iránytűt adni a diákoknak, ha nem egy reális, a modern világ mai állapotából következő útkeresés felé irányít, hanem idejétmúlt, illuzórikus összefüggésekbe burkolja a meglevőt, megnehezítve a tisztánlátást.

                                                                                         II.

Ludwig Tieck William Lowelljében olvasva Waterloo avagy kölcsönzött nevén Andrea Cosimo "végrendeletét" szembeötlő az alapgondolat a titkos társaság megszervezésével kapcsolatban és gaztervével kapcsolatban, amellyel nemcsak az idősebbik Lovellt, hanem fiát is célba vette, hogy az egyes emberben megvan a kultuszig menő tekintély igénye olykor, valakiben, valamiben csodálni akarja önmagát vagy legalábbis a "Mester"-t szolgálva csodát vár, ha már maga nem képes rá, ha nincs benne például valami isteni tehetség... A kultusz igényét a történeti német romantika korának szerzői az embert magasabbra emelő művészet erejével, élményével gondolták kielégíteni, ami az embert jobbá teszi, és ezt megkülönböztették a műkedveléstől /ezt különösen E.T.A.Hoffmann írásaiban kapott ironikus felhangot/. Mi elégíti ki a kultusz igényét korunkban? Kit csodál ma az átlagember? Kitől vár valami választ meg nem válaszolt kérdéseire? Útkeresésére? A válaszok, sajnos, ma sem egyértelműek, és mintha egyre jobban összekuszálódnának a szálak ekörül. Mi az, amit ma a tömegmédia harsog, miközben maga a tömegmédia használata is kultusszá vált: ilyen kultusz lett a SPORT, ilyen kultusz lett a Pop-rock és hasonló modern zene és együttesei, sztárjai, igyekszenek magát a Fogyasztást is ilyen kultusszá változtatni, enyhén szólva képtelenül ostoba plakátok pár forintos spórolás élményét kínálva, és persze, igyekeznek még a hagyományos csodavárás hitét is ébren tartani a hagyományos egyházak, sőt errefelé ezt a politika is kiemelt céllá emelte: a jó "polgár" /állampolgár?/ csak jó keresztény lehet. Jaj, akkor kiknek? És hogyan? Ugyanakkor egyre jobban felmerül állítólag az igény egy csodát ígérő, itt és most létező politikusra,"vezérre" is, van, aki szerint már itt van, akit vártak, vannak, akik még kételkednek ebben...Dehát ugye, mióta R.Wagner megírta a Parsifalt, a hívek tudják, hogy neki sem sikerült egyből.../Más Wagner művekről máshol./ Ugyanakkor már többször felmerült és mintha újra fel kellene vetni a kérdést, hogy vajon a "világok" azaz egyes civilizációs-kulturális korszakok letűnésével, váltásával, a társadalmi korszakváltásokkal elpusztulhatnak-e a korábbi értékek, kulturális hagyományok és kiemelkedő művészi alkotások, és vajon mit hoz, mit jelent ma egy korszakváltás, ha mindössze a csúcstechnikát szokták emlegetni és a világkapitalizmust ill. globalizációt, de nem vetik fel alapvetően a kérdést, hogy a mostani művészeti irányok az európai kultúrájú térségekben beleértve a költészetet és irodalmat, bárminek is nevezzék a mostani főtrendet, hogyan viszonyulnak a korábbihoz, és alkalmasak-e a korábbi értékek folytatására és hogyan viszonyul ehhez a harsány, felszínes, legfeljebb közhelyes, de inkább semmitmondó vagy éppen már értéktagadó, ízlésromboló tömegkultúra? A német történeti romantika kérdésfelvetése is erre irányult volna több-kevesebb sikerrel, mi az, amit egy új történeti korszakba át kellene menteni vagy újra fel kellene fedezni, mert az ún. józanész társadalma, ami aztán a tőkés profitszerzés meghatározó ipari-pénzügyi társadalmába váltott, az egyéb tevékenységi területeket leértékelve ehhez képest, veszélyeztethet bizonyos emberi értékeket. Az arisztokrácia, a nemesség letűntek, de nem volt-e olyan érték, nem voltak-e olyan értékek, amit/amiket ez a rangjánál, helyzeténél fogva vezető társadalmi réteg hozott a legkiválóbbaknál? A polgári forradalmaknál még többé-kevésbé volt valami mérce az egész szem,pontjából, hogy ez a nem túl fényűző, munkás, szorgalmas, belátó gazdasági és más társadalmilag hasznos tevékenységre irányuló élet lesz, de ehhez képest nyilvánvalóan kinyílt a fejlettebb társadalmakban az olló, a vagyoni, jövedelmi különbségek, a piaci verseny okozta válságok el is mélyítették ezeket, a társadalmi differenciálódás /mögötte munkamegosztásbeli szükségszerűségekkel, de túlzott specializálódással is, sőt a munka világából való kiszorulással is, nincstelenséggel is/ megkérdőjelezték a társadalmi mércét, a világos értékrendet, elvárást, még ha a jogrendszer meg is fogalmazott mindenkire érvényes alapszabályokat és bizonyos kereteket, elvárásokat. Ha ma a kultúrán belül hol túl magasra /bár ez sokszor csak terminológiai kérdés/, hol túl alacsonyra tesszük a mércét, átmenthető-e az, ami átmentendő lenne és folytatandó is az elmúlt korok kultúrájából, beleértve főleg a költészetet és zenét, de a filozófiai műveltséget is. Ma az ember, ha a saját szürke életét nem viseli el jól, belekapaszkodik a tömegmédiába, legyen naponta "valami" benne, mert így még ünnepivé tehető valamennyire a hétköznap, amiben az egyes ember csak mint /rész/munkaerő funkcionálhat esetleg csak, illetve csak hasznos munkát végző statisztikailag értékelt adóalanyként számít. A tőkésrendszer úgy értékelte le a társadalom tevékenységének jó részét és tette a tőkések eredményes gazdasági tevékenységétől függővé, hogy maga a tőkés nem válhatott valamiféle társadalmi mintává, valamiféle igazán kiemelkedő személyiségmintává, még akkor sem, ha voltak, akik áldoztak fontos társadalmi célokra, beleértve az értékes kulturális, tudományos célokat és a jó értelemben vett tehetségek támogatását is. Tulajdonképpen ez utóbbi jelenthette a korábbi arisztokrata réteg mecénási szerepének bizonyos visszatértét, bár kérdés, hogy valóban csak ez volna-e a megoldás és nyilván nem is így szokták gondolni jó esetben, hanem az állami költségvetésből -adóbevételekből- maga az állam, intézményeivel szokta ezt a feladatot felvállalni, persze, megint kérdés, hogy milyen politikai irány jegyében, kiket részesít előnyben. Ma ezen a téren az orbáni rendszer lehangoló törekvéseket mutat, mivel a kulturális értékek iránti közönye párosul a turizmus egyoldalú szempontjával, és képtelenül felfogott hatalmi szempontokkal /a műemlékvédelem elhanyagolása, a Vár, a Városliget esete, a stadionépítések stb./. A népképviseleten alapuló parlamentáris rendszer jóllehet a társadalmilag legelőnyösebb kiválogatódást célozta meg, végsősoron szürke politikusokat hozott sokszor a képbe, vagy olyanokat, akik egyenesen politikai kalandorként, csak lépcsőnek használták a parlamentáris rendszert, eszköznek a hatalom megragadására, de a hatalomgyakorlást már nem ennek kereteiben képzelték el, és nem feltétlenül a többség véleményét és belátható érdekeit tartották szem előtt. Elveszett talán az emberi nagyság lehetősége ezen a téren, de létezett/létezik az igénye. De ennek tényleg csak torz formája lehet, ha egy félresikerült egyén, zavaros politikai elképzelésekkel, sőt erősen vitathatókkal, politikusként "vezérré" emeli magát, bármilyen eszközzel "világbosszút" akarva állni. R.Wagner A nibelung gyűrűjének végkicsengése végül is: Brühilde, Wotan lánya megértve apja gondolatát áldozatával megmentette a világot a nibelung bosszújától, az istenek világa lángok közt pusztult el, az emberre, az emberi társadalomra maradt, hogy a világ rendjét meghatározza, és megmutassa, milyen világot képes magának kialakítani: érti-e a korábbit, vagy csak sejt belőle valamit, a jövő dönti el. Nem lehet számára közömbös az előzmény és tanulsága. A történeti német romantika felvetette az emberi mérce kérdését, amikor múltbeli témákhoz nyúlt, akkor is, a művészet és mesterség különbözőségét és viszonyát /mesterségbeli tudás nélkül nincs művész sem/, a tehetség, a zseni kérdését, az ember sötét, éjszakai oldalának kérdését is, vagyis hogy tényleg csak jóra hajlik-e az ember és jóra hajlítható-e... Más kérdés, hogy miért jutottak el egyes képviselői bizonyos vallási felfogáshoz a szó szoros és tágabb értelmében. Természetesen a misztikus csoda várása nem éppen a művészi alkotómunka alapja, és nem is hozhat érdemlegeset. /Clemens Brentano esete/ Napjainkban fel,merül a tudás társadalma, de mi lenne az a tudás, aminek birtokában az egyén emberebbnek érezheti magát a tőkés társadalmon belül? Vagy a többé-kevésbé teljesebb élet keveseké úgyis, és a többség számára csak vágyálom, és amit elébe tesznek, mint társadalmi példákat esetleg, az nem feltétlenül erről szól, és ezért van mintegy pluszként a bulvárszintű tömegkultúra, vagy ritkán, ha véletlenül  még eljutott odáig, valami a színvonalasabb. A mai társadalmunkban a csalódottság hozta elő nagymértékben egy vitatható rendszer létrejöttének feltételeit, miközben nem látszik az európai politikában sem, hogy a kor kihívásai meggyőző, nagy egyéniségek sorát hozta volna a felszínre. A kelet-középeurópai térségben a rendszerváltást is kísérletként élte meg az ember, akár a korábbi, államszocialista kísérletet, a huszadik század fasiszta kísérletei és borzalmai és leverésük után és most, mivel mintha a világkapitalizmus is új szakaszába ért volna és új válaszokat is követelne, egy új kísérletbe sodort a mostani orbáni rendszer az elemzők szerint. Sajnos, már előfordult, hogy egy kisebb társadalmi csoport vált meghatározóvá az egész szempontjából, kerekedett felül ilyen-olyan jelszavakkal és ragadta kezébe besegítve nem feltétlenül elfogadható politikai eszközökkel is-, a hatalmat, és ilyenkor továbbra is a korábbitól önkényesebb eszközöket vetett be hatalma megszilárdítása érdekében. Ha ez tartósan sikerülne, fel kell tárni a valós okokat. Mennyiben és miért találja meg az egyes ember ezen belül a boldogulását vagy csak a tűrőképessége és tehetetlensége tartja fenn a rendszert, amihez hozzájárul a hatalmon levők tudatos politikai manipulációja is. Látva a hazai társadalom elszegényedését, szükség van egy kifejezetten baloldali és egy középpártra is. Úgy alakult, hogy a baloldali párt szerepét ma csak az MSZP képes felvállalni. A középpárt szerepét több kisebb demokratikus párt képviseli, de nyilvánvaló a megosztottságuk. A hazai társadalom újrafelemelkedésének elképzeléseit mindenképpen össze kellene ma kötni az európai helyzet elemzésével, tekintve a mai EU-s tagságra és az ettől is függő gazdasági lehetőségekre. Viszont azt látja az ember, az európai gondolat nem feltétlenül,azonos az EU-val mint gazdasági unióval, mégha politikai szempontokat is kapcsoltak vele össze. Változatlanul vannak Európán belül regionális különbségek illetve hasonlóságok, s kérdés valóban le lehet-e dolgozni a színvonalbeli különbséget, jóléti társadalom felé közelíteni, vagy ez már csak illúzió. Bár a múltbéli sötét gondolatok és vitatható személyek előásása jelzésértékű szokott lenni, nem szoktak megismétlődni elmúlt korok, hiszen ez nem is lehetséges, a demokratikus vagy európai ellenzék kritikája a mai rendszerrel szemben viszont mindenképp ki kell egészüljön egy tágabb politikai helyzetelemzéssel, mert éppen erre épít a mai hatalom, hogy ez eddig nem volt árnyalt. Az EU-s képviselők szerepe, szava sokszor hiányzik, háttérbe szorul. Innen nézve sokszor csak valami nem egészen érthető furcsa játéknak tűnik ami ma az európai és világpolitikában van, a hazai állampolgár pedig igyekszik egzisztenciáját féltve, két pillérre építeni, itt és Nyugaton, ha tud /van, aki nem tud/. A világrend elemzése újra szükséges volna, beleértve a muszlim /iszlám/ világ szerepét, lehetőségeit, Oroszország valós helyét és szerepét, Kína jelentőségét és az Egyesült Államok esetleges új politikájának velejáróit. Írnak többfélét, mondanak is, de alighanem a sokféleségben olykor elvész a lényeg, vagy még az egész átalakulóban van, de akkor is kellene valamiféle pozitív irányjelzés.

Az európai értelmiséget nem jellemezheti valamiféle befelé fordulás, kiégettség, és mindenképpen meg kell különböztetni az alkotóművészeket, a politikai elemezőktől, társadalmotudósoktól, és közgazdászoktól, akik reálisabb véleményt mondhatnak a boldogulás lehetőségeitől. Sajnos, az alkotó- és interpretáló művészek nem mindig azt hozzák, szórványos benyomásaim alapján, amire szükség volna, és ez a huszadik századi avantgarddal kezdődő, nézetem szerint meglehetősen téves útkeresés folyománya is, ha ma másról is beszélnek már. Csak az újságban volt módom olvasni a Faust színpadra viteléről a Katona József Színházban, modernizált változatban, s ennek kapcsán kiégett értelmiségit emlegettek. A történelmi német romantikában is többször feldolgozták a Faust témát, és Goethe Faustjának befejezése e szempontból is érdekesnek tűnik, mintha a történeti romantikára jellemző irónia volna jelen, de ellenkező előjellel. Faust ugyanis a mű végén eljut a felvilágosodás gondolatvilágára jellemző gondolathoz: a természet átalakítása a nép sorsának jobbítása, a nép boldogítása és boldogulása jegyében, mint vízió. Ez a szép pillanat a már nem is látó, vak Faustnak, amiről szerződése szólt Mefisztóval és ezt semmiféle mitológiai, misztikus keresztényi alakok nem írhatják felül, mégha már a sírját is ássák közben. Későn ugyan, de Faust eljutott az egyéni boldogságkereséstől a nagyobb, egyetemesebb célhoz. Az életkisérlezetésnek vége. Faust felismerése, persze, saját felismerése és érdeme. Végülis az ember attól isteni, hogy alkotni, teremteni képes, és csak ekkor az a jelen és a jövő alakításában is.

2017. július 5-én