Bár a cím utáni szövegkiemelésben nyilván tévedésből van benne, mert nyilvánvaló, hogy keresztény egyházi fundamentalizmusra semmi szükség nincs, vagyis a katolikus egyház középkori hatalmának visszaállítására, talán senki nem akarná ha Roma locuta, causa finita alapon a "világi kéz" nem éppen kesztyűs formáját mutatná amúgy kizárólag állítólagos hitbéli okokból... A FIDESZ és nevezetesen Orbán Viktor kijelentéseit, a baloldal és a kereszténység összefüggésében is, már kellően megvilágították korábban /Gábor György és Buda Péter könyvei/azt pedig, hogy minden magyar a Turul ősképével születik, magam a turul-kérdés tüzetesebb vizsgálata alapján sem tudom felfogni, de nyilván egy hungaricum számba menő pszichológiai felfedezésről volt szó... Sapienti sat. Ezek után kitérnék a cikk lényegére. Úgy vélem, hogy az egyházi és világi hatalom kifejezett megkülönböztetése a középkori Európában és később is figyelemre méltó körülmény, a világi uralkodó és a vezetőréteg világi törvényeket hozott a társadalom számára az egyháziak részvételével, de mégis a világi hatalom adományaiból és beleegyezésével működhettek az egyházak /hazai vonalon is/, a két hatalom viszonya változó volt és nem feltétlenül harmonikus, de az alku szükségessége végülis mégis a döntően világi jogon alapuló gondolkodás dominanciáját hozta, mégha némi egyházi rábólintással is. Egy modern, mai európai világi államban mégiscsak a világi törvényhozás szokta megszabni a társadalmi együttélési normák törvényi kereteit, amelyek megsértése büntetőjogi felelősséget vonhat maga után. A társadalom életére vonatkozó törvények -jó esetben- módosulni szoktak a kialakult, a többség által akár hallgatólag elfogadott és jónak tartott felfogás szerint, és az állam és egyház szétválasztása, amely a lelkiismereti szabadság államilag garantált feltétele kell legyen,ugyanis a világnézet szabad megválasztásáról van szó, természetesen bizonyos, a másik ember életét, egészségét, testi épségét, javait, sértő magatartásformák kizárásával, illetve kirekesztésre alkalmas emberi felfogás terjesztésének, s pláne önkényes alkalmazásának tilalmával. Mindez az ún. Európai Charta része is. Kényszerintézkedést indokolt esetben az erre feljogosított hatóság embere szokott hozni a bűnöző/k/ esetében pontosabban ezzel gyanúsítottak esetében. Az természetes ennek megfelelően, hogy a másik személy bántalmazása, az ellene elkövetett erőszak tilos, illetve nem érheti el azt a mértéket, ami már a személyiség sérelmével jár. Ez vonatkozhat a házasságban illetve élettársa kapcsolatban élőkre is, de akármilyen emberi kapcsolatra. A társadalom többségi felfogásától tehető csak függővé, hogy jogilag minek tekinthető a házasság és az élettársi kapcsolat, utóbbi jogi regisztrációja azért vált már korábban szükségessé, mert a jogi következményeket az emberi viszonylatok minden előforduló és lehetséges módjával kapcsolatban tisztáznia kell a törvényhozásnak, s az élettársi kapcsolatból születő gyermek esélyegyenlősége is ezt kívánta. A vallásos embernek vagy össze kell egyeztetnie a felfogását a többségével, amit a törvények megfogalmaznak, vagy esetleg ezzel ugyan még összhangban, de valamiféle külön szabályozás vonatkozhat rá, ha a társadalom közfelfogása ezzel egyetért. Mindennek kialakulása természetesen történelmileg is meghatározott és egyben történelmileg is változó volt, de nagyjából volt bizonyos egységes felfogás a felvilágosodás és a polgári forradalmak óta Európában efelől, bár mára ez is némileg tágabbá vált. Ami az abortusz kérdését illeti, nézetem szerint jogalanynak, felelősen cselekedni és dönteni képes személyeknek csak a szülők tekinthetők, a magzat nem; nem képes, mivel még nem személy, nyilatkozni szóban, pláne felelősen, világra akar-e jönni. A felelősség kérdése a társadalmon belül az egyén önmagával szembeni és másokkal szembeni felelőssége formájában érvényesülhet, az önmagával rendelkezés jogát is magában kell foglalnia, persze, mert a személy integritását figyelembe kell vennie a jognak. Minden egyéni felelős döntésnek társadalmi vonzatai vannak, nem lehet egyetlen ilyen viszonylattól sem eltekinteni, persze, ezt az egyén jó, ha tudja, bármely helyzetben és élete bármely pillanatában is felelős társadalmi lénynek kell tekintenie magát, aki elsősorban az értelmére támaszkodva felelősen kell döntsön kritikus esetekben is. Kényszerhelyzetbe nem hozható az egyén, ha személyiségének integritása, védelme is kockán forog, ha a társadalom esetleges rossz elvárása sértené, megbetegítené, holott másképpen is megoldható a helyzete. Az egyén felfogását tágabb határok között lehet csak összhangba hozni a társadalmi együttélés során a többiekével, ebben az alkati különbségek, felfogásbeli és világnézeti különbségek, az egyén társadalmon belül elfoglalt helyéből adódó lehetőségek és korlátok is belejátszhatnak. Az ún. esélyegyenlőség elérése csak célként és tendenciaként létezik. Nem mindenkire vonatkozhat ugyanaz, ha adottságai, elképzelései, lehetőségei mások. A különbözőségnek a társadalmi munkamegosztásban is van szerepe, de éppen itt van fontossága az emberre vonatkozó jogegyenlőség gondolatának és gyakorlatának. Magam az emberfogalom használatát tartom helyesnek a jog szempontjából mindenkire, aki értelmes emberként megszületett és azzá vált, és felfogni képes az ezzel járó felelősséget. Minden egyéb aleset, külön szabályozandó. Úgy vélem, hogy az egyház nem egészen úgy fogja fel a felelősséget, mint ahogy azt egy szekularizált társadalomban élő állampolgár, mert az egyénnek nem lehet másra hárítania a cselekvést, a döntést, ha erre van szükség, sem áthárítania illuzórikus módon a felelősséget, ha az őt vagy másokat terhet bizonyíthatóan, vagyis kiskapukat, kibúvókat nem kereshet az egyén ahelyett, hogy szembenézzen önmagával és a többiekkel. Ahol az egyén úgy véli, hogy le- vagy kiimádkoznivalója van, ott valami nem jól működik. Vagy ha úgy hiszi, hogy valami túlvilági életben tudja csak elérni, amit a saját -egyébként egyedül lehetséges- életében a haláláig nem ért el. Derültséggel olvastam minap Csókay A. írását a Magyar Nemzetben, hogy ő a túlvilági életben akár Mozart, Pelé vagy Einstein is lehetne...Az emberi fantáziának tényleg nincsenek határai, és még jó ha nem rémtettek elkövetésének kiötlésére irányul vagy emberellenes találmányok kifundálására. Csak egy evilági jó emberfelfogás alapján lehetséges minden békés, jószándékú, munkás, alkotó ember élete a Földön, csak ilyen alapon létezhet igazán jó kompromisszum az együttélésre, ez ma csak viszonylagosan vagy helyenként nem igazán valósul meg, aminek, persze, a civilizáció-kulturális-történeti hagyományok és az ezekkel összefüggő felfogások és politika is az okai, s távlatilag is csak kompromisszumok lehetőségei sejlenek fel számos kérdésben. Úgy vélem, hogy "könyörületesség" és "alamizsnálkodás" helyett boldogulni tudás szükséges, ami főleg és elsősorban a megfelelő munkán, jövedelmen alapul, az "alázat" emlegetése helyett értelmes, művelt, a saját felelősségét és jogait ismerő tevékeny állampolgárokra van szükség. A nagyszerű emberi teljesítményeket valóban lehet csodálni, elismerni, hiszen erre nem mindenki képes, de tisztelni is kellene ezeket, amire szintén nem mindenki képes, illetve számos esetben gazdasági érdekek, műveletlenség, közöny tönkretesz értékeket, bár ez az egyes ember tönkretétele esetében is előfordul...A mesterségbeli tudást, a teljesítményt fegyelmezett, kitartó, szorgalommal lehet elérni, a tehetség ehhez csak plusz, a zsenialitás keveseké, de az alapozás mindig elengedhetetlen. Nem lehet poroszosnak nevezni az iskolát, csak azért, mert fegyelmezett, kitartó tanulást, erőfeszítést vár el. Ha az egyénnel szemben nem támasztanak világos elvárásokat, helyes értékrendje sem alakulhat ki. Tévedés az életet "kívánságműsornak" tekinteni, itt nincs kinek benyújtani a kívánságlistát, az emberre hárul, hogy megküzdjön mindenért. Úgy emlékszem Goethe mondta, hogy a zseni félig szorgalom. De mint már írtam, a fizikai fáradság rontja a szellemi teljesítményt. És ez a túlzott testnevelési óraszám ellen is szól! Magam soha semmit nem tudtam "teljesíteni" a testnevelési órákon, bár igyekeztem, sőt tanári utasításra nem egyszer fél órával korábban megjelentem az iskolában gyakorolni pl. a kézen- és fejenállást, kötélre mászást, magasugrást stb. Jobb híján ezzel "beneveztem" a gimnáziumban a Kilián György testnevelési mozgalomba, pedig a pokolba kívántam az egészet és megalázónak tartottam. A magasugrórudat átléptem, ha ez nem volt lehetséges, levertem. Soha nem úsztam két tempónál többet, aztán leálltam, szerencsére nem túl mély vízben, bár az első "betanításon" mérhetetlenül szenvedtem a víz alá bukástól, hogy megszokjam a nedűt, amiben úsznom kellene. Persze, a "rádolgozás" azért volt, mert kizárólag a testnevelésre kapott rossz osztályzat rontotta volna le többnyire jeles, kitűnő bizonyítványomat, és nem akarták rontani az esélyemet a továbbtanulásra. Persze, hogy az milyen esélyeket hozott, az más történet, de kétségtelenül rajtam is múlt, hogy milyen szakot választok az egyetemen a lehetőségeim határai között, és maradok-e egy kétségbeejtő munkakörben vagy nem, és hová próbálok továbblépni....A lehető legrosszabb az alkotni kívánó embernek "felesleges emberként" élni le életét és megkeseredni, s azután jön még az a többi ki nem számítható /1989 óta ismeretlen bűnözők merényleteit is beleértve, mert éppen áldozatnak néztem ki, talán.../ Ma az állampolgárt nem védi meg kellőképpen a kialakult védekezési technika, a hagyományos őrszemek, járőrözés pedig kiment a divatból...
2017.VI.6.
