Klingsor önmagát gyűlölő "keresztény", ebből fakadóan akarja, tulajdonképpen bosszúból letéríteni az erény útjáról a Grál-lovagokat és megakadályozni őket hivatásuk gyakorlásában a "viráglányok" csábítását bevetve, a lovagrend várának határán. Amfortas is csábítás áldozata, szenved ettől, mert önerejéből már nem képes helyzetéből kilépni, sem feladatát ellátni, sem meghalni. Kundry a maga kettős, átokkal sújtott, meghasonlott lényével mindkét világot szolgálja: egyszerre csábító "viráglány" és a lovagok segítője, szolgálója, és szenved ettől. Régmúltba nyúló tudatrétegekről van szó. A véletlen hozza az időtlennek tűnő, bár időbelihez is kapcsolódó világba Parsifalt, akinek sem önmagáról, sem a világokról nincs valós ismerete lényegében. Az anyjának okozott szenvedés és anyja halálának ténye döbbenti rá főleg az emberi szenvedés jelenségére, és ez vezeti el "hivatása" felismeréséhez, a Grál világának és ezáltal az emberi világának a megmentéséhez, a megváltás szimbolikus cselekedetének megismétlésével, a Grál felfedésével, miután megtörte Klingsor varázslatát, és visszaszerezte a "gyógyító" szent lándzsát. Parsifal útja alig fogható meg a történések alapján. Felmerül a dolgok tudásának és nem tudásának kérdése, a hit és nem hit kérdése is ezzel összefüggésben: elegendő tudás-e, hogy Parsifal részvétet érez a szenvedés iránt? Mintha csak egy ilyen időtlen és az idővel csak véletlenül érintkező világban lenne megőrizhető és újjá teremthető a keresztény mítosz, egy véletlenül odatévedő, alig tudó "balga szent" által, az emberi világ kísértésének kizárásával. Ha visszatekintünk a Lohengrinre, lényegében már ott is felmerül, hogy Lohengrin számára mintegy "árulást" jelentene, ha kiadná titkát, hogy a Grál világból jött, holott ha az emberi világban marad, a Grál világát tényleg fel kellene adnia. A két külön világ határát átlépő lények a romantikához sorolt művek elég jellemző szereplői, beleértve az átjárás lehetetlenségéből fakadó tragikumot, a saját világból kilépve a másik világban a kívülállás egyedül lehetséges létét, a kettősség feloldhatatlanságát. Ennek sajátos esete a Grál világának és az emberi világnak a viszonya. Lohengrin elkötelezettsége, hivatása nem több, mint az igazságtalanság okozta szenvedés orvoslása, az emberi gonoszság megbüntetése, ebbe tulajdonképpen nem férhet bele a megmentett Elza szerelmének viszonzása, bár ez esetben nehezen képes a határt meghúzni. Parsifal önmagára találásában /Gurnemanz tanítása ellenére/ kétségtelenül létezik némi különös, mondhatni abszurd /ezt Nietzsche is megfogalmazta/, és ezt a zenei eszközök inkább csak elmélyítik, egy időtlen, messzi világ hangulatát idézve sok tekintetben. Inkább különös misztériumjátékról van szó, amelyben a szenvedés és halál is csak ehhez a különös világhoz képest létezik. Itt az emberi csak szinte szimbolikusan lehet jelen, a maga összetettségében zavaró volna tulajdonképp. A Parsifal világában együtt van az idő és az időtlenség, a realitás és irracionális, a tudás és tudatlanság, a tudás csak bizonyos dolgokra korlátozódik, együtt van a véges és végtelen, de hiányzik ebből a világból az alkotás, teremtés mozzanata, ezt csak kívülről az emberi világban, a maga kisugárzásával segíti, segítheti. Itt a cselekvés csak "ismétlés". Az ember, elsősorban a művész, így a zeneszerző is, alkotva és alkotásaiban tudja kifejezni és kiteljesíteni önmagát. A teljes emberi élethez egy olyanfajta hit, amely a szenvedés feloldását ígéri a jó halálban, nem elég. Ezért Richard Wagner műve valóban nem mondhat eleget egy filozófusként gondolkodónak, aki az emberről, az ember problematikájáról kérdez és gondolkodik. A művész saját szenvedéseiből, saját örömeiből, saját álmaiból is merítve alkot, ezzel próbál az emberi világhoz és egyben a végtelenhez kapcsolódni. Nietzsche kiábrándultsága e wagneri mű láttán érthető volt, ha esetleg a zene varázsa itt is fogva tartja a közönséget. A keresztényi gondolat ellentmondásossága válik e wagneri mítoszteremtésben nyilvánvalóvá, amire nem válasz, hogy az ember is ellentmondásos. A Parsifal zenéje időn túli, téren kívüli világ atmoszféráját teremti meg, ahol minden szónak, apró mozzanatnak szokatlan hangsúlya van, a hétköznapitól eltérő síkon folyik a cselekmény, régi idősíkokból, múltba nyúló történésekből is építkezve. Az időt ebbe a világba szinte csak Klingsor gonosz varázslata, a természet változása és a lovagvilág aszkétikus rendjének helyreálltával a szimbolikus cselekedet ismétlése hozza, bár ez is egy időtlen szertartás celebrálása, szembe helyezve az emberi világban érvényesülő mulandósággal. Kérdés, egy időtlen, mitikus világ, ahol csak egy szimbolikus cselekedet ismétléséről van szó, mondhat-e érvényeset a külső, változásnak alávetett világnak, képes-e ebbe jó rendet vinni, valódi perspektívát nyújtani? Vajon csak arról van-e szó, hogy a tényleges emberi világban meglevő igazságtalanság és gonoszság ellen fellépni, és az ezek okozta szenvedést orvosolni, úgy vélték, hogy nem lehetséges, ha nem feltételezünk egy rajta kívül álló, időtlen, mitikus világot, ahonnan a földi halandónak esetleg még segítség is jöhet? Milyen értékrenden alapulhat egy ilyen időn kívüli, mitikus világ egyáltalán? Csak egy ilyen különös világ megálmodása és megidézése volna a Parsifal alapgondolata? Lehetséges.
A Parsifalban felmerül a szenvedés helye és szerepe az emberi életben. A félresikerült, frusztrált egyén bosszúálló varázslatát csak az igazság/tétel/ fegyverével lehet legyőzni, a bosszúállás okozta értelmetlen szenvedés elviselhetetlen és életellenes. Az igazságtalanság, gonoszság okozta szenvedés az, amire nincs igazi válasz a világban. /Ezt veti fel a Lohengrin problematikája is./ De vajon lehet-e, vajon az lenne az igazság fegyvere, amit Parsifal megragadott és visszafordított a gonosz varázslat és okozója, és ennek következményei ellen? Szükséges-e a vallás illúziója az embernek, hogy elviselje az élet viszontagságait, az emberi igazságtalanság, gonoszság következményeit? Lehet erre nemmel is válaszolni, ha valóban eljutna az ember társadalmi méretekben a "nagykorúságig". /A Parsifalban talán mégis a zene varázsa számíthat, átélhetővé teszi talán az elérhetetlent./. Végső soron ma is az a cél, hogy az ember tudatosan törekedjen az emberibb és igazságosabb világra, de ezt ismételten megkérdőjelezik a világban játszódó egymást keresztező ilyen-olyan történések, ilyen-olyan célokat kitűző emberi cselekedetek és tevékenységek folytán, és az egymásnak feszülő ellentéteket, érdekütközéseket ma is kihasználják egyes politikai erők, hogy teljesen irracionális jelszavakkal ellenségességet és háborút gerjesszenek. Ebbe tartoznak a szélsőjobb jelszavak is jórészt itt Európában, de ez figyelmeztetés is lehetne: az emberi szabadságjogokon alapuló gondolkodás csak úgy érvényesülhet a gyakorlatban, ha képesek vagyunk a határokat meghúzni, az emberi jogok megsértését megtorolni és kivédeni. Nincs értelme a passzív toleranciának ott, ahol éppen ezen az alapon támad a másik oldal. A passzív tolerancia illuzórikus magatartás!
Egyébként még a Grál-lovagok is lemennek a szent hegyről az igazságtalanság, gonoszság ellen küzdeni a világba. /Lohengrin története/ Más kérdés, hogy ténylegesen miről szólt, és esetleg szól történetileg az ún. "harcoló egyház" és ennek válfajai. Ma nyilvánvalóan más alapokon kellene már gondolkodnunk és cselekednünk!
2016. február 16.
