Az úgynevezett illiberális (klasszikus latin értelemben: szabad emberhez nem méltó) demokrácia vélhetően egy tekintélyelvű politikai és államberendezést jelent. Nem feltétlezhető, hogy ez a kapitalista gazdasági rendszerrel keverhető, de a társadalmi lehetőségeket behatárolhatja. Az alapvető kérdés, hogy az egyén szabadsága mennyire érvényesülhet? A munkaalapú társadalom emlegetése bennem azt a gyanút ébresztette, hogy ez az egyéni szabadságot fontosnak tartó, főleg humán értelmiség ellen irányuló politikát is jelentheti, amennyiben szellemi és fizikai tevékenység közti különbségtételt hangsúlyoz, az utóbbi javára. Atekintetben semmi vita nem merülhet fel, hogy a társadalomban való előbbrejutás csak tudás és teljesítmény alapján indokolt, és hogy össztársadalmi érdek, hogy ki-ki sajátos egyéni képességei alapján hozhassa a maximumot. Ezek a képességek vitathatatlanul különbözők, és a tudás, teljesítmény ugyancsak vitathatatlanul összefügg az egyéni adottságokon túl az egyéni érdeklődéssel és beállítódással, bár a társadalmi munkamegosztásból adódó sokféle feladat nem mindig hozható teljes mértékben összehangba az egyéni törekvésekkel. A túlott specializálódás is problémát jelent sokszor, ami felé egyes területek elmentek. A fenti összhang hiánya adott esetben életválsághoz is vezethet a kényszerhelyzet tartós elviselhetetlensége esetén, vagyis az egyén úgy érezheti, hog nincs otthon saját életében, s ezáltal a társadalomban sincs a helyén.
Az, hogy mennyire áll a mostani politikai és társadalmi rendszerre a "kereszténydemokrácia" megjelölés és ez ténylegesen milyen törekvést takar jelenleg itt, tekintetbe véve az erősen hangsúlyozott nemzeti ideológiát, ami lényegében pártpolitikai alapon szűkítő jellegű és nem mindenki fért bele az eddigi értelmezésben az országon belül, viszont etnikai értelemben kiterjesztő jellegű is volt a határon túlra, szemben a lehetséges, az országhoz kapcsolható fogalommal, nem világos. Ha csak keresztényi alapon értelmezhetők az egyén jogai és lehetőségei (ami több, mint kérdéses számomra), ez szintén kirekesztő jellegű. Nem tudom elfogadni, hogy szekuláris társadalomban, az állam és egyház világos szétválasztása esetén, ne lehetnének az egyén jogai érvényesítésének jól meghúzható határai a mások jogainak sérelme szempontjából. Egyébként is a politikai demokráciába bele kell férnie a gondolat-, lelkiismereti, vallás- és véleményszabadságnak, és a nem vallásos (keresztény) világnézetű nem lehet másodrendű állampolgár. Persze, ha a politikai cselekvés lényegét csak a hatalom kiterjesztésében látja valaki, akkor az emberi és polgári szabadságjogok (európai értelemben) több, mint kérdésessé válnak. A teljhatalom kiépítése (népszerű intézkedések bevezetésével összekötve), végsősoron az egyén lehetőségeit legfeljebb a gondolatszabadságra szűkitheti (ha bizonyos (bio)technikai eszközökkel ezt is nem kísérlki meg kétségbevonni egyes esetekben, esetleg); mindez persze felháborító és tarthatatlan. A személyiség autonómiája nélkül az egyéni felelősség sem igazán létezhet. Erről még 1990-ben jegyeztem fel a gondolatot: "A társadalmi felelősség rendszerének az egyén számára felismerhetőnek kell lenni, különben az egyének önértékelése társadalmi méretekben lehetetlenné válik illetve megnehezül, s az egyénekben könnyen alakul ki magukról és a többiekről hamis tudat." A felelősség és egyéni autonómia kérdését más oldalról úgy közelítettem meg már akkor is, hogy: "Számomra az élet soha nem valahogy eltöltendő idő volt, hanem tétje volt, s igazán csak a valamilyen szellemi -így tudományos- téren elért eredményt tartottam olyan célnak, amiért élni érdemes, az élet többi részét ehhez képest értékeltem." Továbbá: "A puszta lét nem életcél, rosszabb a halálnál, csak az értelmes, szellemileg és érzelmileg gazdagító élet, amenlynek a társadalom számára is van a legtágabb értelemben haszna, elfogadható." Ehhez hozzáfűztem: "Hogy az, hogy kinek milyen tartalmú élet fogadható el, egyéni döntés kérdése, s a társadalomnak ehhez lehet tanácsa, véleménye, de beleszólása csak akkor, ha ez a döntés valamely életvitel, életfelfogás mellett az írott és az emberi méltóságot és szabadságot szolgáló joggal ellenkezik." Már 1990-ben felfigyeltem a nemzeti jelszavak előtérbe helyezésével együtt a keresztény jelszavak túlhangsúlyozására és a nők ismételt háttérbeszorítására a család túlhangsúlyozásával együtt, s mindebben az európaiságot képviselú értelmiség szempontjából veszélyt láttam, és a felelősség kérdésének teljesen rossz irányba tolódását: "Bár egyetértek a vallás- és lelkiismeretszabadság biztosításával, de nem értek egyet azzal, hogy a keresztény világnézetet emeljék hiatalos állami rangra, mint egyedül elfogadhatót, márpedig nézetem szerint ez fenyeget." "A nemzeti jelszavak túlzott hangsúlyozását sem szeretem; az természetes, hogy egy valamire való párt megpróbál az egész országnak programot adni, a hangsúlyt azonban feltétlenül a gazdasági kérdésekre, a szakértelem lehetséges érvényesítésére és a mÜvelődésre kellene helyezni. Ezektől függ, hogy lesz-e a politikai demokráciának valódi tartalma." Fontosnak tartottam, hogy az értelmiség az őt megillető méltó helyre kerüljön a közfelfogásban.
Úgy vélem, hogy a mostani hatalom sok tekintetben a már 1990-ben előjövő "nemzeti" és "keresztény" ideológiát idézte, de a politikai, gazdasági és társadalmi rendszert tekintve még az antalli vonalhoz képest is visszalépett, vagy tovább egy autoriter rendszer felé. Már akkor úgy láttam, hogy "az egyén nem adhatja fel saját ítélőképességét, végülis ha ezt feladná, a cselekvéshez szükséges határozottsággal sem rendelkezhetne, a tekintélyelvűséghez jutna el, s öntudatos állampolgár helyett megmaradna alattvalónak." Jelenleg is minél több, a jelen hatalmat és rendszerét helyesen megítélő és a valódi politikai demokrácia és szabadság mellett kiálló, öntudatos állampolgárra van szükség.
2014. október 14-én
