Az ukrajnai helyzet legfőbb tanulsága, hogy nem lehet csak nagyhatalmi politikai erőviszonyokat fontolgató alapon rendezni közép-keleteurópai (volt Szovjetunió térségbeli), többnyire etnikai alapon is nyugvó politikai feszültségeket. Mindenkinek joga van szülőföldjén teljes jogú állampolgárként élni, nem lehetséges, hogy etnikai alapon és ezzel összefüggő nacionalista (sőt szélsőséges) politika alapján másodrendűként kezeljék a lakosság egy részét, tehertételnek érezve a történelmi múltból következő népességi viszonyokat, arányokat. Az ide-oda telepítés és népirtás őrülete előjött a XX. század egy részében, ennek sokkja mintha elmúlt volna, de még mindig nem a realitások mentén kísérelik meg rendezni a nacionalizmus (és szélsőség) talaján fellángolt politikai küzdelmeket, amik most Ukrajnában már elég kilátástalannak tűnő polgárháborúba torkolltak. Érthetetlen! Csak jó kompromisszumos megoldások létezhetnek egy államon belül. Ez a XX. század fő tanulsága is lehetne, ha még felidéznék az egyes politikus emlékezetükben az akkori következményeket.
A XX. században végzetes háborúkba torkollt a közép-keleteurópai térség lépéshátrányának felismerése, a vegyes összetételű lakosság problémájával való szembe nem nézés, illetve ebből nacionalista alapon rossz, végzetes következtetések levonása.
Miért kellene újra hasonló helyzetekbe belemenni?
Jól érzékelhető ma, hogy a gazdasági és társadalmi problémák (esetenként civilizációs feszültségek) szélsőséges irányba tolják el a politikai pártokat illetve ilyen pártok létrejöttéhez vezetnek, és ezeknek támogatottsága is van. Ilyesmi mintha már más formában és viszonyok között előfordult volna a XX. században is: talán mégis komolyabban kellene mérlegelni a veszélyeit.
Kinek a háborúja mégis az ukrán polgárháború? Eredetileg csak az adott ország belső, politikai feszültségeiről volt szó, de sajnos az etnikai színezetet kapott, nacionalista jelleget öltött a győztes ukrán erőknél. Ez azonnal látható volt, persze. Éppen ezért érthetetlen, hova jutott az egész! Ráadásul hasonló problémák más térségbeli országokban is léteznek például a Baltikumban (hivatkoznék Rogers Brubaker "Nacionalizmus új keretek" közt című művére, L'Harmattan-Atelier, Budapest, 2006). Az EU is jobban odafigyelhetett volna erre eddig is.
A nagyhatalmi erőviszonyok latolgatása helyett a különféle etnikumok együttélésének és szülőföldön maradásának a középpontba állítása lenne fontos, egyenjogú és -rangú állampolgárokként. A győztes csak az adott térség valamennyi lakosa lehet, ilyen megoldást kell találni. Egyébként mintha létezne a nemzetközi jogban a népek önrendelkezési jogának gondolata is, ami például népszavazáson is kifejezésre juthat és legalábbis megfontolandó kell legyen. Úgy vélem, hogy a nemzetközi jog központi gondolata az kell legyen, hogy minden népnek joga van az élethez, továbbá hogy minden népnek és embernek joga van a szülőföldjén szabadon élni és boldogulni. (Ezt civilizációs, etnikai ellentétek sem írhatják felül).
2014. augusztus 30-án
