A lecsapni készülő német birodalmi sas (már amennyiben az ábrázolás megfelel a fogalomnak) nemcsak Magyarország felett (kétséges ez is, persze, a történtek szempontjából) lebegett, sőt nemcsak lebegett, hanem le is csapott jó néhány európai országra, nem szólva a Szovjetunió ellen indított háborúról. A „fasizmus korát” (Ernst Nolte) ezek az országok sokként megélt történésként fogják fel, megpróbálnak szembenézni vele és következményeivel. Kétségtelenül ez esetben mintha az európai civilizáció és kultúra értékei nem jelentettek volna sokak számára kellő emberi támaszt a fasiszta diktátorok politikájával szemben. Ami a hazai politikusokat illeti, nyilvánvaló, hogy másról volt szó, mivel éppen szövetségesüknek, Hitlernek köszönhették a területi revíziót, ennek felelt meg az országba bevonuló németek ellenállás nélküli fogadtatása is 1944-ben. Kérdés, hogyan illik a képbe az (ark)angyal, akire –úgymond- rábízták az országalmát (s vele nyilván az ország védelmét és sorsát?) Feltehető a kérdés, hogy vajon mégis kire tartozott az ország védelme és kiknek az érdeke fűződött ahhoz, hogy ne legyen semmi ellenállás (Horthy erre utasítást is adott). Nyilvánvaló, hogyha Hitleréknek köszönhette az ország az új határokat, ráadásul önként belépett oldalukon a világháborúba, akkor legfeljebb az hozható fel az (idetévedt) (ark)angyal figurájával kapcsolatban, hogy „jobb félni, mint megijedni”, de ez sem igazán áll. Kétségtelen tény, hogy a háború végéig megvolt a német-magyar együttműködés, ami Budapest ostrománál is érvényesült. Más dolog az áldozatok (elsősorban deportáltak, munkaszolgálatosok) kérdése, ami egy kétségkívül hasonló politikai felfogásból és (többek között antiszemita) világnézetből következett (a háború támogatásán túl). A hazai vezető politikai elit ezt Hitlertől (és Mussolinitől) függetlenül is képviselte, ahogy ezt a kort hitelesen és tényszerűen feltáró történészek is feltárták és bebizonyították. A „nemzeti” ellenállás elmaradásának a fenti okokból (a németekkel fennálló bizonyos érdekazonosság és ezen alapuló együttműködés) talán mégsem kellene (és nem megalapozott) emlékművet állítani. Ezúttal a hősiesség a fenti politika áldozatainak és elviselőinek, veszteseinek az oldalán lehetett csak, beleértve szórványos ellenállási próbálkozásokat, és épp nem a hatalom (Horthyék, majd Szálasiék) és az ennek oldalán állók részéről, hanem sokszor egyszerűen az emberit képviselők részéről érvényesült. A fasizmus kora az emberi megalázását, kétségbevonását hozta magával, ami a hatalomra jutottak teljesen emberellenes, az európai civilizáció és kultúra értékeivel szembeforduló felfogásából következett. (Pótlólag zárójelben megjegyzem, hogy az áldozatoknak semmiképp nem „arkangyali védelem” járt volna.)

2014. február 9-én.