Az élet értelme és célja végső soron úgy fogalmazható meg, hogy az egyénnek számára elfogadható kapcsolódási pontot kell találnia a többiek, a mások felé valamilyen életvitel, tevékenység formájában, lehet az akár szellemi alkotómunka a négy fal között, ez sem jelenti nyilvánvalóan a társiasság tagadását, ahogy ezt egyébként Karl Marx is megfogalmazta. Ez nem helyettesíthető valami rendszeres, kevésbé rendszeres fél- illetve pótcselekvéssel, az egyénnek, ha gondolkodó lény, előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy az öncsalásnak és a külső kényszerek elviselésének vannak határai, valahol, élete nagyobb részében /lehetőleg egészében/ önmaga kell legyen. Ha ez nem oldható meg számára, beüthet a krach /életválság/. Ahhoz, hogy az egyén megőrizze viszonylagos belső egyensúlyát, kell valami biztos pont az életben, ami összeköti a többiekkel, de ennek megtalálása nem önmagában létezik, csak bizonyos egyéb, az életet tartalommal megtöltő tevékenységhez képest. Nincs értelme előírni vagy megszabni /egy normális, szabadabb világban ez nem is lehetséges/, hogy ez a kapcsolódási pont konkrétan mi legyen, mert a lehetőségeken belül -egy elfogadható emberi értékrend alapján- az egyénnek kell megtalálnia, főleg és elsősorban a saját belső lehetőségei értelmében. Egy jó emberi kapcsolatban tehát nem merülhet ki az élet értelme, mert ez még legfeljebb a biztos pont, még szükségeltetik mellé az egyén belső lehetőségeinek megfelelő tevékenység is, az, ami egyedül az ő lehetősége. A kettő feltétlenül összefügg, és nem érdemes az egyénnek e tekintetben becsapnia önmagát. A kapcsolódási pontot/pontokat/ úgy kell megtalálni, hogy az egyén számára a mozgástér is biztosítva legyen, a továbblépés, az élet kiteljesítésének lehetősége is.
Természetesen, ez így pozitív értelemben van megfogalmazva, de nagy kérdés, hogy az útkeresés során hogyan érvényesül az egyénnél az ember un. sötét oldala, ami olykor megmagyarázhatatlannak tűnő szörnyűségekhez is vezethet. Az ember belső világának esetleges szörnyű mélységeire a történeti német romantika próbálta meg hangsúlyosan ráirányítani a figyelmet /l. E.T.A.Hoffmann és köre A Szerapion-testvérekben/. A fenti felvetések összefüggnek a "hatalom" kérdésével és értelmezésével.
Az ember önmaga feletti hatalma, azaz önnön lehetőségeinek ismerete és az erre alapozott, számára teljesebb /de a korlátokat is ismerő és elfogadó, tehát felelősebb/ élet az egyik megközelítési mód. A társadalmi rétegződés, hierarchia, az állammá szerveződéssel összefüggő politikai vezetéssel és intézményekkel egy másfajta megközelítési módot is szükségessé tesz, ami a felelősség más köreit, mértékét /jogilag szabályozott módon is, persze/ feltételezi. Richard Wagner A nibelung gyűrűje című nagyszabású zenedrámájában is a hatalom kérdése válik hangsúlyossá. Wotan "megálmodja" az istenek új lakhelyét és mintegy létük szimbólumát, a Walhallt, de a munkát elvégző óriásokkal kötött szerződését ő, a szerződések ura /ezek betartásán és betartatásán nyugszik hatalma/, csak olyan áron próbálja meg teljesíteni, ami egyben az istenek végét is jelenti végső soron. Loge tanácsa, hogy az Alberichtől, a nibelungtól csellel elvett kinccsel fizessék ki az óriásokat, hiszen a kincs úgysem illetné meg Alberichet /csak rabolta/, végzetes következményekkel jár, s ez éppen Alberich lényéből, hatalmi törekvéseiből is következik. /Freiát, az istenek örök ifjúságát és életét biztosító istennőt sikerül ugyan ilyen áron az óriások mohóságától megmenteni/.
Alberich, a nibelung, a maga kisszerű sérelmeiért szörnyű, "világméretű", gyilkos bosszút akar állni, megtagadva a Wotan számára alapvetően fontos életértékeket, a szerelmet, képes elragadni a Rajna lányaitól az őrzésükre bízott kincset /aranyat/, megkovácsolni belőle a világ feletti hatalmat lehetővé tevő gyűrűt és mellé testvérével, Mimével még a láthatatlanná tévő sisakot is elkészítteti, a nibelungokat kényszeríti a mélyben rejlő kincs kibányászására, hogy ezzel megszerezze a világuralmat, majd a gyűrű megátkozásával az egész világ elpusztítására, megrontására törekszik. Az átok mindenkit érjen utol, akinek birtokába jut a megátkozott gyűrű, míg hozzá vissza nem kerül /és persze akkor, mi következne.../Wotan "csele", végső soron lánya, Brünhilde felismerése /tudása/ és áldozata és vele az istenek világának pusztulása /Loge lángba borítja Walhallt az istenekkel együtt/, elhárítja a nibelung átkának súlyos következményeit a világról, Alberich /nőn elkövetett erőszakból született/ fiának, Hagennek cselszövése meghíusul, az átoktól megtisztult gyűrű /arany/ visszajuthat a Rajna lányaihoz. De tanul-e az ottmaradt emberi világ a történtekből? Értik-e az egészet? Vajon olyan egyének kezébe adják-e a kormányzatot, a hatalmat, akiket nem jellemez egy alberichi személyiségtorzulás? Richard Wagner nagyszabású történeti víziója figyelmeztetés, hogy ne térjen vissza a "nibelung" jelenség, hogy kisszerű, torzult személyiség "sérelmeiért" ne állhasson szörnyű, "világméretű" gyilkos bosszút, minden valódi életértéket, emberi értéket letaposva és tagadva, ugyanis, ami számára elérhetetlen, annak létezése is sérti, és képviselőivel együtt el akarja pusztítani. Nyilvánvaló, hogy ezzel a jelenséggel szemben az emberi világ az emberi szabadságjogokon alapuló gondolkodást és rendet próbálta meg létrehozni és próbálja fenntartani.
2015. szeptember 21-én
