Nekem a Kádár-korszak elsősorban egy kísérlet színtere volt ahhoz, hogy a tudás, tehetség és szorgalom erejével, önmagamra építve, társadalmilag felemelkedjem, alkotó értelmiségivé váljak.

Az 1945 utáni változásoknak tulajdonítottam, hogy továbbtanulhatok. Sem apám, sem anyám nem tanulhatott tovább –anyagiak hiányában a Horthy-korszakban, jó intellektuális adottságaik ellenére. Az értelmiségivé válás feltétele az lett volna, hogy alkatilag megfelelő szellemi alkotómunkát végezhessek, amiben megtalálom önmagam. Ide –a kisszerű hivatali viszonyok között- a Levéltárban nem igazán juthattam el. Kitörési kísérletem (bár szakmailag jó eredményt értem el), tragikusan, megbetegedéssel végződött (1983). A kétségtelenül meglevő kulturális lehetőségek (nyelvtanulás, könyvtár kialakítása, lemezgyűjtés) ezt nem ellensúlyozhatta.

1961-től 1973-ig KISZ-tag voltam (Marx fő mondanivalója számomra az emberi önkibontakozás szükségessége volt), de csak a gimnáziumban volt egy elég formális, tanulmányi felelősi KISZ-megbizatásom. A Pártba nem léptem be. A külföldet a diáklevelezés jelentette számomra. (Soha nem éltem a beat- és rock- vagy popzene, a Coca-cola, farmer, bulizás bűvöletében, ez távol állt tőlem, persze a vallás, egyház is).

Maximalista, érték- és teljesítmény-centrikus voltam mindig, ami az eléggé vegyes összetételű, bürokratikusan működő Levéltárban vegyes fogadtatásra talált.

Választási lehetőséget nem láttam, így kénytelen voltam eltűrni, tudomásul venni a dolgokat, bár a rendszerváltás környékén javaslatokat tettem a Levéltár belső működésének reformjára, hiába; csak rosszabbra fordult a helyzetem, így 1994-ben le is zárult levéltári pályafutásom. Közben rá kellett döbbennem, hogy a hazai társadalomban jelen van a „barbárság“ is, amelynek még az általam elértek (fedél a fejem felett, kulturális háttér, némi nyugdíj) is soknak tűnnek. Az ezt képviselőknek elfogadhatatlan egy szellemi értékeken alapuló életfelfogás, az értelmiségi (nő), mint olyan, a gondolkodást képviselő ember. De ez a „barbárság“ a társadalom szempontjából sehová nem vezet, zsákutca, sőt ennél is rosszabb, mint minden más javait irigylő, élősködő felfogás.

Számomra mindig az volt evidens, hogy a szellemnek, az alkotó élet érdekében a lehetetlent is meg kell kísérelni, és hogy „Csak annak jussa élet és szabadság, ki napról napra küzdi ki“ (Goethe: Faust).

2014. január 30.