Thomas Mann Tonio Kröger című novellája ifjúkoromban nagy hatással volt rám, és úgy vélem, nemcsak a polgár és művész viszonylatában elgondolkodtató. Egy értelmes, a saját útját megtalálni kívánó embernek mindenképp fel kell tennie a kérdést, miben is áll a "szőkék és kékszeműek" boldogsága. Magam úgy vélem, hogy ez azoké az embereké, akik elmerülnek a hétköznapiság világában anélkül, hogy szembenéznének önmagukkal, eljutnának önmagukhoz, és önmaguk birtokbavételével eljutnának a szabadsághoz. Másképp megfogalmazva a "szőkék és kékszeműek" boldogsága nem igazán tudatos emberi élet. Kérdés persze, hogy nem kell-e az embernek bizonyos fokig becsapnia önmagát ahhoz, hogy élni tudjon? Képes-e vállalni önmagát minden életszituációban? Eljuthat-e a teljes tudatosságig? 
Bizonyára nem. Továbbá ha nem elégszik meg azzal, hogy a hétköznapiságban ellegyen, nem válik-e magányossá a társadalomban? Feltehető persze az a kérdés is, hogy egyáltalán mit jelent az ember magányossága? Úgy vélem, hogy egyfelől aki megtalálja magát saját gondolat- és érzésvilágában, annak az egyedüllét egyenesen az emberi megélését jelenti, másfelől az ember szerintem egyébként is csak megközelítőleg képes közölni belső világát. A magány mindenáron való elhessegetése, az unalom problémája, a felszínes fecsegés jelzi, hogy az ember bennragadt a hétköznapiságban.
Természetesen csak a realitások tudomásulvételével lehet élni, és valami kompromisszumot kell kialakítani a külső és belső világ viszonyában, kinek-kinek, egyéni alkat és képesség szerint. Mindenesetre ez csak olyan társadalmi közegben oldható meg, amely a gondolkodó, befelé élő embert, különösen ha alkotó életre törekszik, nem akarja pocsolyába fullasztani.

2013. szeptember